Ezen a napon egy sorsfordító esemény zajlott, amely gyökeresen átalakította Európa jövőjét - Pénzcentrum.

Száztíz évvel ezelőtt, 1915. május 7-én, a brit Lusitania óceánjáró tragikus sorsa pecsételődött meg, amikor egy német tengeralattjáró a brit partok közelében elsüllyesztette azt. Az esemény hatalmas felháborodást keltett az Egyesült Államokban, amely akkoriban még semleges álláspontot képviselt az első világháborúban. A katasztrófának majdnem 1200 áldozata volt, köztük körülbelül 120 amerikai állampolgár is. A washingtoni kormányzat tiltakozó jegyzékei nyomán a német haditengerészet ideiglenesen leállította korlátlan tengeralattjáró-háborúját, és az incidens kulcsszerepet játszott abban, hogy az Egyesült Államok 1917-ben a háborúba lépett. Az események dokumentációja a Nemzeti Archívum Sajtóarchívumában található.

A történelem addigi legnagyobb hajóját a brit Cunard Line társaság építtette meg. A csillagászati költségek miatt ehhez állami segítséget is kaptak, de bele kellett egyezniük abba, hogy az óriásgőzöst a kormány szükség esetén lefoglalhassa és katonai célokra használhassa. A 41 ezer tonnás Lusitaniát 1906-ban bocsátották vízre és hamar népszerűvé vált a vastag pénztárcájú előkelőségek körében.

A gőzhajó, amely minden elképzelhető luxust felvonultatott, lenyűgöző mahagóniborítású és üvegtetővel díszített társalgójával, zeneszobájával és modern villanyvilágításával tűnt ki. Az ebédlője a XVI. Lajos korának eleganciáját idézte, míg a felvonó és a kávéház egyedülálló kényelmet biztosított az utasok számára. Az első osztályú lakosztályok a versailles-i palota fényűzését idézték, míg a harmadosztályú kabinok is a legjobb választásnak számítottak a versenytársakhoz képest. A Lusitania 1909-ben elnyerte a leggyorsabb Atlanti-óceáni átkelést lehetővé tevő utasszállító hajó címét, de rekordját még ugyanebben az évben megdöntötte a brit Mauretania, amely újra a verseny élére állt.

Az "úszó palotán" csupán egy dolog hiányzott: a megfelelő számú mentőcsónak. E gőzösöket szinte elsüllyeszthetetlennek tekintették, így a biztonságra vonatkozó intézkedések nem voltak elégségesek. A Titanic 1912-es tragédiáját követően bár a mentőcsónakok számát megnövelték, ezek az összecsukható, fából és vászonból készült eszközök nem bizonyultak megbízhatónak, és a vészhelyzetek során alig nyújtottak segítséget.

Az első világháború kitörésével az Admiralitás a szerződésben foglaltak szerint lefoglalta a híres Lusitaniát. Ez az impozáns óceánjáró továbbra is civilekkel a fedélzetén teljesítette a Liverpool és New York közötti havi járatát, ám felmerült a gyanú, hogy titokban fegyvereket is szállít. 1915. május 1-jén, utolsó, 202. transzatlanti útjára indulva New Yorkból, összesen 1264 utas, 693 fős személyzet és 3 potyautas tartózkodott a hajón, ami így 1960 embert számlált. A német nagykövetség már az indulás előtt figyelmeztette az utasokat, hogy csak saját felelősségükre vállalják az utazást, mivel a korlátlan tengeralattjáró-háború következtében a hajót elsüllyesztés fenyegeti. Ennek ellenére, a figyelmeztetés nem sokakat tántorított el. (Németország 1915 februárjában jelentette be, hogy hadizónának nyilvánítja a Brit-szigetek körüli vizeket, és minden hadi- és kereskedelmi hajót, beleértve a semleges zászló alatt közlekedőket is, célpontnak tekint, amelyeket figyelmeztetés nélkül elsüllyesztenek.)

A Lusitania május 7-én közelítette meg a háborús övezetnek számító ír partokat. A hajó kapitánya figyelmeztetést kapott, miszerint a környéken német tengeralattjárók lehetnek aktívak, és javasolták számára, hogy cikkcakkban haladjon, valamint növelje a sebességét. Azonban a kapitány nem követte ezeket az ajánlásokat, mivel a dagályra akarta időzíteni érkezését Liverpoolba. Közben a közelben rejtőzködő német U-20 tengeralattjáró 13:20-kor felfedezte a Lusitaniát. Miután a tengeralattjáró a megfelelő pozíciót elfoglalta, 14:10-kor, 700 méteres távolságból, egyetlen torpedót indított el a hajó irányába. A tengeralattjáró parancsnok később azt nyilatkozta, hogy nem tudta pontosan azonosítani a célpontot, csupán annyit észlelt, hogy az egy hatalmas utasszállító hajó.

A torpedó csapása oldalról érte a hajót, amelynek kazánháza azonnal a tenger mélyébe került. Néhány másodperccel később újabb robbanás rázta meg a fedélzetet. Az irányíthatatlanná vált hajón megszűnt az áramellátás, és a belső terek sötétségbe burkolóztak. A vízzáró ajtók, amelyek a hajófenék részeit elválasztották, nem záródhattak, míg az SOS-jelzés csak egy elemes rádió segítségével tudott eljutni a partra. A kapitány azonnal utasította a legénységet és az utasokat a hajó elhagyására, de a fedélzeten kitört pánik következtében a 22 mentőcsónak közül csupán nyolcat sikerült vízre bocsátani. A többi csónak lánca beragadt vagy megsérült, és több csónak a fedélzetre zuhant, embereket nyomva agyon. A Lusitania rendkívül gyorsan, mindössze 18 perc alatt süllyedt el, és 1193 embert sodort a tenger mélyére; sajnos nem sokkal később négy túlélő is életét vesztette. A part viszonylag közeli volt, mégis a segítség csak órákkal később érkezett meg, addigra sokan kihűltek a jeges vízben. A katasztrófát 763 ember élte túl, az áldozatok között 94 gyermek és 128 amerikai állampolgár is volt.

A második robbanás rejtélye máig megoldatlan. Néhány szakértő úgy véli, hogy a németek egy második torpedót lőttek ki, ám ezt a feltételezést gyengíti, hogy az U-20 hajónaplójában nem található erre utaló nyom. Ráadásul a detonáció a hajó belsejében következett be. Egy alternatív elmélet szerint a szénraktárban keletkezett robbanás a széngőz miatt történt. Egy harmadik magyarázat pedig azt sugallja, hogy a rakományjegyzékben feltüntetett sajt, vaj és nemesfém helyett valójában illegálisan szállított lőszer és ágyúlövedék robbant fel. A németek érvelése szerint a Lusitania katonai célpontnak számított, mivel felfegyverzett kereskedelmi hajóként hadianyagot is szállított. Az elsüllyesztéséről már 1918-ban készült egy propagandacélokat szolgáló animációsfilm, míg 2007-ben doku-játékfilmet forgattak az eseményről. A roncsokhoz az 1930-as évektől kezdődően számos expedíciót indítottak, összesen több mint tíz alkalommal.

A katasztrófa tovább rontotta az amúgy is feszült német-amerikai viszonyt. Az Egyesült Államok, amely a háború kitörésekor semleges maradt, a közhiedelemmel ellentétben nem a Lusitania elsüllyesztése miatt lépett be a háborúba, de a washingtoni diplomáciai jegyzékek hatására a németek egy időre beszüntették a "korlátlan tengeralattjáró-háborút". Amikor aztán két év múlva a brit tengeri fölény megtörésére törekvő németek újabb amerikai hajókat süllyesztettek el, Washington megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, majd 1917. április 6-án hadat üzent Németországnak, eldöntve ezzel a háborút.