Finy Petra „Róluk szól” című művében a '68-as generáció és a mai fiatalok párhuzamait és eltéréseit vizsgálja. A könyv mélyrehatóan elemzi, hogyan formálta a történelmi kontextus a két csoport identitását, értékrendjét és életmódját. A szerző különös figy
Édesapja gimnáziumi visszaemlékezései indították el benne az ötletet, hogy a sorsdöntő '68-as eseményekről, az akkori fiatalok életéről írjon. Ultramarin című regényének számos vicces vagy éppen megható történése származik családi legendáriumokból. A konkrét történelmi cselekményeket, morális kérdéseket is taglaló kötet egy szerelem és egy barátság története is, de fejlődésregényként és egy meghatározó korszak lenyomataként is olvasható. A szerzővel, Finy Petrával beszélgettünk.
Az 1968-as érettségi előtt álló fiatalok életéről az édesapja élményei révén sok fascináló részletet tud meg. Az akkori fiatalok világát a társadalmi változások, az ideológiai feszültségek és a kulturális forradalmak határozták meg. A mai fiatalok, akikről a lánya mesél, viszont egy teljesen más környezetben nőnek fel, ahol a technológia, a globális kapcsolatok és a digitális kultúra dominál. A két generáció között számos különbség figyelhető meg. Míg az 1968-as fiatalok gyakran a politikai aktivizmus és a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettség jellemezte, a mai fiatalok inkább a személyes fejlődésre és a globális problémákra, mint például a klímaváltozásra összpontosítanak. Az akkori fiataloknak sokszor kevesebb lehetőségük volt a szórakozásra vagy a szabadidő eltöltésére, míg a maiak számára a digitális platformok szinte végtelen lehetőségeket kínálnak. Ugyanakkor vannak hasonlóságok is. Mindkét generáció számára fontos a barátság és a közösség, valamint a jövőjük megtervezése. Az érzelmi feszültségek, a szülőkkel való kapcsolat, vagy a jövő bizonytalanságának érzése szintén közös pont. A fiatalok mindig is keresték az identitásukat és a helyüket a világban, függetlenül attól, hogy milyen körülmények között élnek. Összességében elmondható, hogy bár a környezet és a kihívások megváltoztak, a fiatalok alapvető törekvései és érzései sok szempontból hasonlóak maradtak.
Az alapattitűd lényegében nem változott: a fiatalok örök feladata, hogy felfedezzék és megalkossák saját identitásukat, hogy feszegessék a határokat, ameddig csak lehet, szüleik keretein belül. A szülői reakciók viszont eltérőek lehetnek: vajon támogatják őket ebben az úton, vagy megpróbálják visszatartani? A családi háttér sokfélesége mellett a politikai, gazdasági és kulturális környezet is komoly hatással bír. Ma úgy tűnik, hatalmas szabadság és végtelen lehetőségek állnak előttünk. A '68-as generáció a szegénységből indult, de ahogy apámmal és más évfolyamtársaival beszélgettem, azt érzem, hogy lelki szempontból gazdagabb világban éltek. Több lehetőségük volt, bármennyire is egy konformista társadalomban éltek, amely próbálta uniformizálni az embereket. Napjainkban, bármennyire is sokféle lehetőség kínálkozik, a fiatalok nem igazán élnek ezzel a potenciállal. A szeretet és az elfogadás iránti vágy, valamint a megfelelési kényszer sokkal inkább megalkuvóvá teszi őket, mint apám generációját ebben a korban. A lázadás, a folyamatos kérdésfelvetés, az, hogy a fiatalok elgondolkodjanak a világ körülöttük, mostanra sajnos háttérbe szorult. A mai fiatalok inkább a saját kis világuk rendbetételére koncentrálnak, próbálnak alkalmazkodni, pedig véleményem szerint sokkal bátrabban kellene fellázadniuk – mind a saját valóságuk, mind a körülöttük lévő világ ellen. A közösségi média és az internet paradox módon kinyitják a világot, ugyanakkor sok esetben erősebb börtönné válhatnak, mint a szocialista rendszerben a külföldi utazások tilalma. A szüleim generációja kiérdemelte az elérhetetlen külföldi zenéket és a farmert; harcoltak a szabadságukért. Eközben a kapcsolatok sokszor őszintébbek és tisztábbak voltak – természetesen a kivételek mindig léteznek. A mai fiataloknak nem kell megküzdeniük a szabadságért, és bár okosabbak és kreatívabbak sok szempontból, gyakran úgy érzem, hogy sodródnak az eseményekkel. A regény főhősei viszont nem engedik, hogy elragadja őket az áramlás; bátran beleállnak minden ügybe, aktívan formálják a sorsukat.
Értékválságnak is szokták a mai világot nevezni.
Ha megkérdezünk most egy 18 évest, hogy mivel akar foglalkozni, azt mondja rá a többség, hogy azzal, amivel sok pénzt lehet keresni. Persze van üdítő kivétel is, de az tény, hogy nagyon az anyagi világ felé fordultak. Az emberi kapcsolódások helyett forintmátrixban élnek. De gyorsan hozzáteszem: ez egy válasz a részükről a mai helyzetre. És ebben nekünk is megvan a felelősségünk: nem az instant élmények felé, hanem a mélyebb szellemi kincsek irányába kellene terelgetni őket. Ha a mobiltelefon családtagként ott van mindenhol, úgy nehéz kultúráról beszélgetni.
A csonka és csonkolt családok témája kapcsán vajon milyen eltérések figyelhetők meg a '68-as és a mai fiatalok szemléletében?
A pszichológusok számára ez a kor egy igazi Kánaán, hiszen a mozaikcsaládok száma soha nem volt ilyen magas, mint napjainkban. Ezeknek a családoknak a működtetése rengeteg munkát és óriási önismeretet igényel. Az '68-as generáció családjainak csonkává válása inkább a halálesetek következménye volt; a háború traumáival terhelt, sokszor némán szenvedő szülők, akik egyedül maradtak, még nehezebben tudták támogatni gyermekeiket. Éppen ezért tartottam fontosnak, hogy a regénybe belefoglaljak két emblematikus pedagógusfigurát, akik hősként, pótszülőként, példaképként, vagy akár guruként voltak jelen a fiatalok életében. Az ilyen hősies munkát végző tanárok még ma is léteznek, bár sajnos egyre kevesebben; előttük le a kalappal! Az apáméknak is volt egy ilyen tanáruk a budai II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban, és most a lányom is ott tanul, ahol ugyanilyen elkötelezett pedagógusokkal találkozik.
Melyik regénybeli karakter vagy cselekményszál kifejlesztése jelentette a legnagyobb kihívást számodra?
A Pásztor testvérek karaktere talán a legösszetettebb és legnehezebben érthető a történetben. Rajtuk kívül két másik bántalmazó fiatal is megjelenik, akik valójában a Pásztor fivérek tükörképei. Ez a párhuzam arra hívja fel a figyelmet, hogy a sors elől nem lehet kitérni; a mintázatok, amelyek minket körülvesznek, gyakran megismétlődnek. Fontos, hogy kiálljunk saját magunkért, és bátran szembenézzünk a konfliktusokkal, még ha ez nagyon nehéz is. Ezt a leckét el kell sajátítanunk, hogy képesek legyünk a saját utunkat járni.
Pláne a Belphégor nevű srácnak, aki kettős présben van...
Ő egy nagyon tragikus sorsú szereplő. Gyakran írok a periférián élő, nehéz sorsú, sebzett emberekről. Akik minden korszakban jelen vannak. A politikai manipuláció gyakran az ellenségképek kialakítására épít, és bármikor te is a rendszer céltáblájává válhatsz. Fontos, hogy felkészült legyél, és legyenek válaszaid, hogy méltósággal és magabiztosan tudj reagálni. A regényem arról is szól, hogy mikroszinten hogyan tudjuk ezeket az embereket segíteni, megérteni, elfogadni. Ugyanakkor ellenség lehet a szülő, a politikai rendszer, a barátod és a szerelmed is. Ez is univerzális: az emberi mechanizmusok ugyanúgy működtek '68-ban, mint ma.
A politikai manipuláció gyakran az ellenségképek kialakítására épít, és bármikor te is a rendszer céltáblájává válhatsz. Fontos, hogy felkészült legyél, és legyenek válaszaid, hogy méltósággal és magabiztosan tudj reagálni.
Vilma, a fiatal fiú édesanyja, a megtestesült "álomanyuka": konyhájában sosem fogynak el az ínycsiklandó ételek, mindig akad egy jó poén, és beszélgetéseik során könnyedén elmerülnek a nevetésben. Minden fiatal barátja számára szívesen nyújt támogatást, és előszeretettel áll a fiatalok oldalán. De honnan is ered ez a különleges női figura?
Nagymamám egy igazi kincs volt, akárcsak Vilma, akiről sokat mesélnek. Minden szabad percét a fiatalokkal töltötte, nemcsak az iskolában, hanem azon kívül is. Pedagógusként igyekezett átadni a tudást, és szavakkal varázsolta el a hallgatóit, amikor Babits vagy Arany műveit szavalta. Ez a szenvedély inspirált engem arra, hogy író-költő legyek. Mindig volt a "cukiból" – ahogy ő nevezte – egy kis sütemény, ami nélkül a kamasz lányaim nem is voltak hajlandók velem beszélgetni. Vilma, a saját múltján nem túllépve, de a sebződéseit nem hagyva, mégsem engedte, hogy a fájdalmak megbénítsák őt. Gulágot megjárt, hitéért üldözött nőként özvegyen élt, két fiúgyermek édesanyjaként. A gyász nem tartotta fogva, inkább a gyerekei és barátaik nevelésében és etetésében találta meg a célját. Talán túl sok időt töltött a fiatalok társaságában, de számára ez volt az élet értelme. Remek tanár volt, aki egy tankból kivett csapágygolyón mutatott be kísérleteket – ez a történet Ungváry Krisztián szájából hangzott el. Ha már valós történeteknél tartunk: a Rákóczi gimnáziumban valóban főztek reggelit egy rezsón, és nagymamám három fia egyensúlyozott az Erzsébet híd pillérein. Az ilyen emlékek és élmények teszik egyedivé a családunk történetét, amely tele van kalandokkal és tanulságokkal.
A könyv felépítése rendkívül jól megkomponált, és néhány fejezet már korábban novellaként jelent meg. De mi történt, hogy ezek a rövid történetek regénnyé formálódtak?
Több fejezet tárcanovellaként megjelent a Telexen és máshol is, a nagyobb része organikusan alakult. Az, hogy várjuk az ihletet, a prózaírásnál szerintem nem működik. Nálam többévnyi kutatómunka előzi meg az írást, gyűjtögetem az ötleteket, történeteket, folyamatosan jegyzetelek, fejben már szinte meg is írom, mire a géphez kerülök. Ez lehet, hogy az anya írók sajátja, mert annyira kevés időnk van, hogy a szöveg kidolgozásánál már nagyon kell tudni, hogy mi fog történni. Vonzanak az érdekes nőalakok, a történelmi városrészek, szeretek a történetbe csempészni különleges figurákat. Tervezőgrafikusnak készültem, nagyon vizuális alkat vagyok, van olyan jelenet, amelynek a képi része van meg először. Erősen megkomponálom a mondatokat, ki van találva előre a ritmus is.
A könyvben található vendégszövegek számos értéket adnak hozzá a főszöveghez. Először is, gazdagítják a tartalmat különböző nézőpontok bemutatásával, lehetővé téve az olvasók számára, hogy más szakértők vagy írók tapasztalataiból és véleményeiből is meríthessenek. Emellett a vendégszövegek színesítik az olvasási élményt, hiszen eltérő stílusokkal és hangvétellel találkozhatunk, ami új dimenziókat ad a témához. Végül, ezek a szövegek gyakran mélyebb kontextust nyújtanak, segítve az olvasókat abban, hogy jobban megértsék a főszövegben tárgyalt kérdéseket, és bővebb ismereteket szerezzenek a téma körüli diskurzusokról.
Tiszteletadás, és úgy vélem, hogy ezek a monumentális érzelmi töltettel bíró művek képesek valamit megmozdítani az olvasó lelkében, igazi plusztartalmat adva az élményhez. Martin Amis "Találkozások Háza" című regénye mély nyomot hagyott bennem, ahogyan A Pál utcai fiúk hangulata is visszhangzik a gondolataimban. Az "Iskola a határon" különösen közel áll a szívemhez; Ottlik mondatai ritmusának dallama még mindig a fülemben zeng. Salinger munkái szintén nagy hatással voltak rám, időről időre újra forgatom a könyveit. Az ő stílusa – gördülékeny, laza és fiatalos – mindig lenyűgöz, ugyanakkor azt az érzést kelti, hogy a "Zabhegyező" a mai fiatalok valóságáról szól. Valami hasonlót kívántam elérni az "Ultramarinnal", amely számomra az eddigi legvidámabb könyvem, bár sok olvasó úgy véli, hogy a legszomorúbb.
A komolyzene is fontos szál a történetben, ahogyan a saját családjában is. A mai fiataloknál mintha ez lenne a legmostohább művészeti ág.
A klasszikus zene egy igazi kincs, amely a mai világban is élvezhető, és mindenki számára elérhető, aki nyitott rá – még akkor is, ha nem rendelkezik zenei háttérrel. Olyan, mint a szépirodalom, amely tele van érzelmekkel: lehet tragikus és drámai, de éppen úgy képes örömet is adni a boldog pillanatokban. Azok, akik rendszeresen hallgatnak komolyzenét, gyakran kiegyensúlyozottabbak, hiszen ez a zene egyszerre erősít és lazít, hasonlóan a jóga gyakorlataihoz. A modern élet rohanásában sokan küzdenek a fókuszálással, azzal, hogy a jelen pillanatban éljenek. A klasszikus zene éppen ezt a képességet fejleszti, segít kapcsolatba lépni önmagunkkal és a körülöttünk zajló eseményekkel. Nemrégiben elkezdtem énekelni és kórusba járni, ami egy teljesen új dimenziót nyitott meg számomra. Az a csodálatos élmény, amikor együtt teremtjük meg a zenét, igazán varázslatos. Minden egyes előadás során egy új világba lépünk be, ahol a harmónia és az együttműködés csodálatos szimfóniát alkot.
Úgy vélem, hogy az ultramarin, ez a lenyűgöző kék árnyalat, szintén az életének egyedi valóságából merít inspirációt?
Egyik nagynéném festőművész volt, és maradt tőle néhány üvegcse ultramarinkék festék, még sosem használtam, féltve őrzöm. Várom a pillanatot, amikor úgy érzem, ki kell próbálnom.
Természetesen, szívesen segítek! Kérlek, mondd el, hogy milyen szöveget szeretnél egyedivé tenni, vagy kérdezz bátran, ha van valami konkrét témád!
Van már meg a saját '68-as élményed?
A legnagyobb fordulópont az életemben a gyermekeim születése volt. Nemrégiben pedig a válásom hozott hasonló mélyreható változásokat. Ilyenkor eljön az idő, amikor meg kell határoznom, mit is szeretnék valójában, és újra kell felfedeznem az álmaimat. Ki kell alakítanom egy új identitást, miközben megőrzöm mindazt a régiből, ami valóban értékes és építhető. El kell távolítanom a lelki maradványaimat, és lerombolni az érzelmi épületem homlokzatáról a saját "vörös csillagaimat". Az életünk ilyenfajta szakaszos újraértelmezése egyfajta mini-'68-as forradalomként is felfogható.
