"Mindenki izgatottan várja a saját Kispál-klasszikusait, miközben a Kispál és a Borz első arénakoncertjére készül."

A Kispál és a Borz decemberi arénakoncertje lesz az első ilyen eseményük, ami igazi újdonság, hiszen a zenekar klasszikus, aktív időszakában egyáltalán nem merült fel hasonló lehetőség. Ma már azonban egyre gyakoribb, hogy egyes előadók néhány év elteltével simán megtöltik a nagyobb arénákat, és van, aki ezt többször is meg tudja tenni. Ez a jelenség nem okoz bennetek frusztrációt?

Lovasi András: Amikor már adódhatott volna számunkra annak idején egy arénakoncert, az akkor idegen volt tőlünk. Nem így működtünk. Akkor sokkal élesebben ketté vált a hivatalos, mondjuk, kereskedelmi rádiós popzene és a klasszikus, underground módon létező előadók világa. Előbbinek egy jelentős része nem is tudott volna az arénában fellépni, mert hétvégenként playback haknikon váltotta apró pénzre a Danubius Rádióban megszerezett népszerűségét. Az underground zenekarokat pedig a rádiók nem nagyon játszották, de ennek ellenére, vagy pont ezért volt egy stabil közönségük, amelyik koncertekre járva kapta meg a napi betevőjét ezekből. Ez a közönség viszont valószínűleg nem volt akkora, amire biztos arénabulit lehetett volna építeni. Ez a két szféra két párhuzamos univerzum volt, nemigen volt átjárás közöttük. Volt ugyan néhány olyan zenekar az underground térfélen, amelyik playback haknit is vállalt, de ez nem volt jellemző. Minket is hívtak, de soha nem vállaltuk. Már csak azért sem, mert volt azért playback tapasztalatunk, tévéfelvételekről és hasonlókról, és kiderült, ezt nem tudjuk jól csinálni. Ezt is meg kell tanulni: jól tátogni, eltalálni, mikor mondd, hogy oh yeah.

A fesztiválok, különösen a Sziget, valóban úgy tekinthetők, mint a "színpad", ahol a zene, a kultúra és a közösségi élmények találkoznak, és ezáltal egyfajta arénát alkotnak.

L. A.: Igen, számunkra és sok más magyar zenekar számára a Sziget fesztivál adta meg azt a különleges élményt, hogy rengeteg ember előtt játszhatunk. Az az év koncertje volt számunkra. Teli házas sátrakban léptünk fel, sőt, a nagyszínpadon is több tízezer ember előtt játszottunk évről évre. Megtapintottuk azt az érzést, hogy mennyien örülnek nekünk, de közben nem kellett átélnünk azt a diétát, ami egy arénakoncerthez kapcsolódik – hogy előtte nem játszhatunk, mert így éhezik ki ránk a közönség. És nem mellesleg, elkerültük a technikai problémák okozta stresszt is. Egy önálló koncert rengeteg háttérmunkát igényel, ami nem mindig a legkellemesebb feladat. Azonban 2022-es visszatérésünkkel egy állandó szakembergárda állt a zenekar mögé, és a tavalyi Budapest Park-beli fellépéseink, valamint a tizenkilenc állomásos idei turnénk megnyugtató keretet biztosítottak: az adminisztratív, marketing- és technikai feladatokat a stáb és a menedzsment végzi, így nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy zenéljünk és összeállítsunk egy olyan műsort, ami a legjobban passzol egy nagy térhez.

A 2010-es búcsú előtt az aréna valóban a nagy öregek színterévé vált, nem igaz? Ekkoriban a tapasztalt játékosok dominálták a teret, és a fiatalabb generációk számára is inspiráló látványt nyújtottak.

L. A.: Ez a piac teljesen eltérő volt a ma megszokottól. Akkoriban nem volt jellemző, hogy divatos legyen koncertre járni. Aki viszont mégis ellátogatott egy eseményre, pontosan tudta, mit várhat el. Manapság a koncert nem csupán zenei élmény, hanem közösségi tér is, ahol az emberek találkozhatnak. Valójában a mai koncert- és fesztiválélmények sok szempontból hasonlítanak az egykori diszkók funkcióira: itt ismerkedni, bulizni, szórakozni és partizni lehet, mindezt koncertszerű atmoszférában.

HVG: Kispál Andráshoz fordulva: te mondtad már többször, hogy inkább a klubkoncerteket szereted, nem a gigashow-kat.

Kispál András: Igen, én egy konzervatív ember vagyok. Tényleg a klubvilágot szeretem. Valószínűleg ez ragadt meg bennem. A nagy koncertek túl nagy fegyelmet kívánnak meg, ott nem lehet megcsinálni egy csomó olyan spontánabb dolgot, amit egy klubban igen. Az ilyen gigakoncertek kicsit pánikszerűen is hatnak rám. Én azt szeretem, ha a közönséggel közvetlenebb kapcsolatunk van. Én már annak idején is nehezebben fogadtam a nagy fesztiválbulikat, ahol a kordon tőlem vagy húsz méterre van. Ott egyszerűen nincs az a közeli kapcsolat, mint ami egy kis helyen jellemző. Nincs az sem, hogy koncert után leülsz egy sörrel az emberekkel. A klubozás egy életmód volt. De a nagy koncert, mint most az MVM Dome, egy másfajta kihívás, igazából ez meg ettől érdekes, amit régóta szeretnénk kipróbálni, és úgy látszik, idénre állt össze minden, ami ehhez kell.

HVG: Mi inspirált titeket ennek az arénázásnak a megvalósítására éppen most?

L. A.: Korábban számos koncertszervező keresett meg bennünket különböző ajánlatokkal, de eddig mindig visszautasítottuk ezeket. Az egyetlen kivétel egy korábbi ötlet volt, amit inkább tréfa gyanánt kezeltünk, miszerint 2024-ben, Kispál születésnapjára egy különleges arénát szerveznénk (erről itt már beszéltek). Sajnos ez a terv végül nem valósult meg. Most viszont a koncertszervező azt javasolta, hogy egy igazán kedvező időpontot talált a helyszín bérlésére, és az MVM-mel való együttműködés sokkal előnyösebb, mint a Papp László Sportarénával. Megkérdeztem, hogy üljünk le, és beszéljük át az összes érintettel a dolgot, fussuk le a szükséges egyeztetéseket, majd döntünk, hogy igen vagy nem. Mindenki azt mondta, hogy rendben van, hiszen ha már tervezünk egy tavaszi turnét, akkor nem lesz különösebb nehézség az év végi koncert lebonyolításában. Akkor még nem sejtették...

Természetesen! Az arénakoncertek előkészületei valóban eltérnek a parkos vagy szigetes eseményekétől. Míg a parkos és szigetes fellépések gyakran informálisabbak, és a természetes környezet ad egy különleges hangulatot, addig az arénakoncertek általában nagyobb technikai kihívásokkal járnak. Az arénák zártabb térben találhatók, ezért fontos a hangzás precíz beállítása, hogy minden néző jól hallja a zenét. Emellett a látványtervezés is kulcsfontosságú, hiszen a nagyobb színpadok és fénytechnika lehetőséget adnak a lenyűgöző show-k létrehozására. A közönség interakciója is más, hiszen a nagy arénákban a távolság miatt a művészeknek külön figyelniük kell arra, hogyan vonják be a közönséget a produkcióba. Összességében tehát az arénakoncertek előkészítése sokkal részletesebb és technikailag összetettebb, mint egy parkos vagy szigetes fellépés.

L. A.: Az elmúlt időszakban, mióta zenekarban játszunk, számos tanulságra tettünk szert. Az egyik legérdekesebb tapasztalat, hogy András, akármennyire is hangoztatja, hogy inkább a négy fal között érzi jól magát, valójában nagyon vágyik a koncertekre. Ő az egyetlen a csapatban, aki a hétköznapokban nem ebben a zenei környezetben él, és ez a hiány nagyon is érződik rajta. Emlékszem, amikor 2022-ben újra nekiláttunk a zenélésnek, Orfűn egy bemelegítő koncertet adtunk csütörtökön, majd pénteken a Kispál és a Lovasi dalait játszottuk, végül pedig szombaton következett a nagy fellépés. A szombati koncertre készültünk a legintenzívebben, és ez pszichológiailag is megterhelő volt, azonban a pénteki előadásra emlékszem a legszívesebben. Ez volt a legjobban sikerült, hiszen ott nem volt tét, ami felszabadítóan hatott ránk.

K. A.: Teljesen egyetértek, az a koncert valóban felejthetetlen élmény volt számomra. A Kispál és Lovasi formációval való közös turnézás is különösen közel állt a szívemhez. Ez a zene számomra egy új dimenziót nyitott meg. Nagyon szeretem, ha a zene igazán felcsendül és a hangerő is megfelelő, de ez a produkció valami egészen különleges és tiszta volt. Ráadásul fantasztikus srácokkal együtt dolgozhattam, egy igazi baráti közösség volt. Imádtam minden pillanatát.

HVG: Milyen problémák merültek fel a szombati, jelentős visszatérés kapcsán?

L.A.: Rengeteg dolog merült fel. A setlist sajnos nem lett a legjobban megkomponálva. Bodó Viktort kértük fel a rendezésre, de az előkészületek során nem tudtuk lepróbálni azokat a közösen megálmodott "színházi" elemeket az igazi színpadon. Pedig elengedhetetlen lett volna, hogy a végleges színpadon a színészek bejárhassák a teret, és a világosítók pontosan tudják, hol is fognak állni a fellépők. A nagy show-elemeket simán meg lehetett volna valósítani, csupán sokkal több próbára lett volna szükség, mint egy színházi produkció esetében. De sajnos időnk nem volt rá, és mi magunk sem vagyunk színészek. Ez a tapasztalat egy jó leckét adott számunkra. Talán túlságosan is nagy fába vágtuk a fejszénket. Lelkileg sem voltunk teljesen felkészülve arra a hatalmas várakozásra, ami a zenekarunk visszatértét övezte.

Valójában azoknak volt igazuk, aki azt mondták, nem kell ide semmi, játsszátok le jól számokat, nem kell semmi körítés.

Az idei MVM-es koncert sok tanulsággal szolgál, különösen a tavalyi esemény tapasztalataiból kiindulva. Az esemény rendezését ismét Ódor Dani vállalta, aki már a Park-koncertet is sikeresen irányította. Dani igazi célratörő, kedveli a letisztult megoldásokat, és alaposan ismeri a csapat dinamikáját. Ami pedig a legfontosabb: rengeteg terhet levesz a vállamról, így több figyelmet tudok fordítani a zenére. Persze próbálunk némi irányítást gyakorolni, mivel gyakran a népszerűség felé terel minket. Ő viszont mindig a "best of" irányt emeli ki, és folyamatosan emlékeztet minket, hogy "Emese", de mi meg azt mondjuk, hogy de hiszen még rengeteg remek számunk van, és miért ne játszanánk ezeket is? Dani ügyesen ügyel arra, hogy a műsor kellően kompakt legyen, miközben arra is figyel, hogy a lábunk a földön maradjon, és a nagyszínpados előadás irányába tereljen minket.

A HVG kérdésére válaszolva: Az utolsó előtti Kispál-album után, amely közel két évtizeddel ezelőtt jelent meg, a tavalyi "Besorult mondat" fogadtatása rendkívül vegyes volt. Sok rajongó izgatottan várta a visszatérést, míg mások fenntartással közelítették meg a lemezt, hiszen az idő múlásával a zenei ízlés és a kontextus is változott. A kritikusok általában elismerően nyilatkoztak a friss hangzásról és a szövegek mélységéről, de akadtak olyanok is, akik a régi Kispálhoz való hűséget hiányolták. Összességében a "Besorult mondat" új színt hozott a zenekar életébe, és lehetőséget teremtett a régi és új rajongók számára, hogy újra felfedezzék a Kispál világát.

L. A.: Úgy tűnik, az embereknek tetszik, amit csinálunk. A tavaszi turnén 4-5 dalt játszottunk az új albumról, és előtte még két számot a Budapest Parkban. Különösen figyelemre méltó, hogy a fiatalok a legjobban ismerik az új dalokat, szinte kívülről fújták őket az elejétől a végéig. Mindenkinek megvan a saját kedvenc korszaka a Kispál történetében. A negyvenes éveikben járó közönség inkább a korai albumokhoz kötődik, míg a fiatalabbak a későbbi anyagokat preferálják. A legfiatalabb generáció pedig valószínűleg a szüleik révén ismerkedett meg velünk. Számunkra nagyon jó érzés volt előadni az új dalokat, és jól is szóltak. Úgy vélem, hogy ez egy viszonylag erős visszatérő album lett, mentes azoktól a problémáktól, amik gyakran jellemzik a késői lemezeket, mint például az önismétlés vagy a klisés megoldások. Szöveg és egyéb szempontok alapján is egy hiteles anyagnak tartom, amely nem próbál meg fiatalabbnak, szebbeknek vagy okosabbnak látszani, mint amilyenek vagyunk.

HVG: Most érkezik az MVM Dome koncert, ami rendben van. De vajon a Kispál és a Borz tényleg egy aktív zenekar mostanság? Vagy csak időnként állnak össze, hogy újra a színpadra lépjenek?

L. A.: A Rolling Stones mindenki számára egy létező zenekar, holott valószínűleg még kevesebbet találkoznak, mint mi. Számomra az a létező zenekar, amelyik olyan, mint a Kispál volt a kilences években. Mint egy munkahelyre, úgy jártunk a próbákra, minden egyes héten. Valószínűleg nagyon kevés ilyen zenekar van már Magyarországon. A legtöbben úgy dolgoznak, hogy van egy szerző, akinek a dalait mindenféle hangminták meg file-ok segítségével össze is rakják, az énekes a saját lakásában felénekli, a többiek meg azt se tudják, mi kerül a lemezre, majd utólag megtanulják.

K. A.: És ez baj, szerinted?

L. A.: Nem gond, csak szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem az a típusú zenekari lét, amit én egy valódi zenekarnak neveznék. Ebből a szempontból a Kispál és a Borz sem illik bele, és sok más magyar zenekar sem, amelyek mostanában fellépnek. Viszont, ha a jelenlegi zenekarok működését nézzük, mi még inkább zenekarnak számítunk, hiszen a munkamódszerünk megmaradt. A dalaink általában úgy születnek, hogy egymást böködve, inspirálva, gitározgatva jövünk létre olyan apró ötleteket, amikből aztán összeállítunk egy dalt. Az összeszerkesztés feladata leginkább rám hárul. De most is, a koncertre való felkészülés során is úgy dolgozunk, hogy folyamatosan nyúzzuk egymást.

L. A.: Jelenleg éppen a zenei küzdelmünket vívjuk. Valójában mindannyian a saját kedvenc számaink mellett lobbizunk. Például itt van a Szőkített nő: ugyanaz a négy akkord ismétlődik, a refrént pedig olyan magasan kell énekelni, hogy nem biztos, hogy én beemelném a műsorba. Az emberek azonban nagyon szeretnék hallani. Ráadásul a koncert december 30-án lesz, nem pedig egy borongós, esős novemberi napon; az emberek bulizni szeretnének! Mindenki várja a saját Kispál-best of-ját. Dani is tisztában van ezzel, és ezért nyomaszt minket a slágerparádéval, de pontosan ezért kértük fel őt. Rengeteg dalt áttekintettünk, körülbelül 60-70-et, majd meglátjuk, mi fér bele a műsorba. A Kispál és a borz, valamint a Kispál és a Lovasi anyagát egyesítettük, így Babcsán Bence és G. Szabó Hunor is részt vesz a produkcióban. Hunit különösen jól tudjuk használni, mivel ő gitározik, basszusgitározik, dobol és énekel is. Nekem külön öröm, hogy olyan dalokban játszik basszusgitáron, amelyekben közvetlen interakcióba léphetek a közönséggel. A műsort az elmúlt két év zenei tapasztalatait figyelembe véve állítjuk össze. A rendező feladata, hogy az általunk javasolt körülbelül négyórányi anyagból egy két és fél órás, pörgős előadást faragjon.

HVG: Új dal is lesz, állítólag. Erről mit lehet elárulni?

L. A.: Befejeztük a keverést, és még a koncert előtt meg is jelenik, sőt már próbáljuk is. Már júniusban megírtam, ez egy koncept-dal, az a munkacíme, hogy Az utolsó házibuli Kelet-Európában. Az egész Kispál-életműben van egy enyhe apokalipszis-hangulat, volt Az utolsó aktus a Földön című dalunk is, most meg kitaláltuk, hogy ez a koncert legyen az év utolsó házibulija. Küldözgettünk ötleteket ide-oda egymásnak, amiből a végén a Huni, Feri (Bajkai Ferenc, dobos), meg én felraktunk egy zenei alapot, és akkor erre mindenki még ötletelt, Kispi is, Dió (Dióssy Ákos) is. Így született meg egy apokaliptikus házibuli dal, klasszikus "levelezős zenekar" módjára.

HVG: Elképzelhető, hogy a fejetekben megfogalmazódik-e az a gondolat, hogy érdemes lenne még egy Kispál-albumot létrehozni?

L. A.: Képzelj el egy olyan Kispál-albumot, amelyet a Kispál és a Borz zenekar készít, és én írom a dalokat. De nem biztos, hogy ez a legfontosabb célunk. A lényeg, hogy Kispál mennyire marad aktív és lendületes. Amikor két vagy három éve elkezdtük a munkát, akkor tele volt energiával. Clint Eastwoodot is megkérdezték a titkáról, ami lehetővé tette számára, hogy 91 éves korában is aktív maradjon, és ő azt válaszolta: "Ne engedd be az öregembert a lelkedbe."

Kispiben egy különös jelenség bontakozik ki: úgy tűnik, hogy az öregembert most már szívesen fogadják a közösségben.

HVG: Érdeklődjünk az érintett személytől. Beengedtél az idős urat?

K. A.: Mindig is ott volt. Az alatt az x év alatt, amit ezzel a borzasztó kalanddal töltöttünk, én kicsit megváltoztam. Lovi egyszer azt mondta, hogy én alapvetően egy kispolgár vagyok. És ez igaz, mert ahhoz, hogy koncertet vagy bármilyen produkciót létrehozzak ebben a felállásban, ki kell rázni magamból a kényelmet. Nem vagyok benne ebben az aktív zenei világban. Ráadásul én egy kicsit lassabb tempójú ember vagyok, nem tudom tartani a lépést András gyors munkastílusával, ami szinte a vérében van. Lehet, hogy ki kell rugdosnom magamból azt az öregembert. Ezen még el fogok töprengeni.

HVG: Az előbb Lovi azt mondta, hogy színpadon egyre inkább élsz...

K. A.: Igen, de ha kimarad mondjuk egy fél év koncert nélkül, akkor úgy megyek fel, mintha bedobnának a mélyvízbe. Megint meg kell tanulnom a hangerőt. Egy buli ugyanis nem olyan, mint otthon, a számítógépnél zenélgetni. Meg kell tanulnom újra és újra a koncertek miliőjét. Hogy meg kell felelnem. Elég izgulós vagyok, van bennem mindig egy kis pánik, hogy széttrollkodom a zenéket. Nem is nagyon vállalom, ha vendégnek meghívnak, mert nem akarom tönkretenni más dolgait. És ha nem vagyok benne egy rutinban, akkor azt gondolom, hogy könnyen rontok.

L. A.: Nem zárkózom el attól, hogy valami új dolgot alkossunk, aminek a neve esetleg Kispál és a Borz lehet, de fontos számomra, hogy ezt csak akkor tegyük, ha valóban zenekarrá formálódik. Jelenleg ez a felállás jól működik számunkra, és nem akarjuk túlzottan megterhelni magunkat; folytatjuk addig, amíg örömünket leljük benne. Ahhoz, hogy a zenénkben tükröződjenek azok az értékek, amelyeket a Kispál képvisel, elengedhetetlen, hogy ő is részt vegyen benne. Nem csupán mint kísérőgitáros, aki a mi utasításaink szerint játszik, hanem mint egy kreatív zenész, aki saját ötleteivel gazdagítja a dalokat.