Milyen kincseket engedünk veszni a víztornyaink révén! - Átnéztük Bolega Niki "100 víztorony" című művét.

Valaha elképzelted, milyen varázslatos világot rejthet egy víztorony? Bolega Niki „100 víztorony” című könyve egy igazi kincsesbányát kínál az érdeklődőknek. Ajánlója, Both Gabi, aki a jászsági tájban, egy acélszerkezetű víztorony szomszédságában töltötte gyermekkora éveit, különös nosztalgiával mesél a torony titkairól és különlegességeiről.

Az alföldi kis település csendes hétköznapjaiban nem sok izgalmas esemény zajlott gyerekkoromban. Azonban a természettel való szoros kapcsolatom mindennapjaim szerves részét képezte, hiszen – ahogy a név is sugallja – ez teljesen magától értetődő volt. A táj szépsége és a körülöttem lévő világ felfedezése mindig új kalandokat ígért, még ha a nagyvárosi zűrzavartól távol is éltünk.

Ám amikor a focipálya előtti nagy és üres téren megjelentek a nem falubeli építőmunkások és az óriási, addig sosem látott munkagépek, az összes utcabeli gyerek odasereglett. Tátott szájjal bámultuk őket. Jófejek voltak, nem zavartak el bennünket, de pár napon belül meguntuk a bámészkodást.

A hatalmas acélcsövek megérkezésével új fejezet nyílt számunkra: ott hevertek az építkezés területén, mint óriási pihenő óriások, várva, hogy végre felemeljék őket. E pillanattal egy új korszak vette kezdetét a játékban.

Bőven elfértünk a csövek belsejében, és onnantól kezdve ott találtunk otthonra. A félhomály izgalma, valamint a megváltozott akusztika teljesen magával ragadott. Szinte játszadozva "áthahóztunk" egymásnak az egyik csőből a másikba, és reggeltől estig a csövek titokzatos világában töltöttük a nyári napokat.

Nem tudom pontosan megmondani, hány éves voltam akkor, de arra emlékszem, hogy még nem léptem be az iskolapadba – valószínűleg öt éves lehettem. Azóta eltelt már ötvenkét év, de ma is élénken él bennem az a különös, kissé varázslatos érzés, amit abban a pillanatban átéltem.

Természetesen, ha most visszatekintek arra az időre, amikor boldog tudatlanságban játszadoztunk az azbesztlapok tetején, és bármikor balesetet okozhattunk volna az egyre mélyülő munkagödrökbe ugrálva, akkor valóban hálát adok a sorsnak, hogy mindezeket a kalandokat sértetlenül túléltük. Soha eszünkbe sem jutott, hogy mennyi veszély leselkedett ránk ebben a cseppet sem kockázatmentes környezetben.

Néha elmerengek azon, vajon miként tudtam átvészelni a gyerekkorom viharait...

A szocialista építészet történetében bizonyára nem volt egyedülálló, hogy csak azután kezdtek el gondolkodni egy épület funkcióin, miután már elkészült. Ez nálunk is így történt. Felhúzták az akkoriban nagyon progresszívnek ható kocka alakú épületet a víztorony mellé, ám azt kifelejtették a számításból, hogy egy víztároló tartálynak is bele kellene férnie. Így hát szétverték az épület egyik falát, majd miután beemelték a hatalmas monstrumot, csak tessék-lássék falazták vissza. Soha nem kőporozták át a szétvert részt, mementóként ott maradt a barbárság nyoma.

Bolega Niki hosszú és kacskaringós úton jutott el ennek a szépséges könyvnek a megszületéséig. Kaunitz Tamás mellett kezdett el fotózást tanulni, majd pár év után önállósodott. Rengeteg neves magazinban szerepeltek és szerepelnek ma is a portré- és ételfotói, mellette pedig a Havas Dóra's Food Studio vezető fotósa lett, de a szabadságvágy, ami kamaszkora óta tombolt benne, új utakra vezette.

A víztornyok iránti szenvedélye egy fotós kihívással indult, amely során felfedezte e különleges építmények szépségét és egyediségét. Egy interjúban így emlékezett vissza az élményre:

2017-ben belevágtam egy különleges kihívásba: egy 365 napos projekt keretein belül minden egyes nap meg kellett örökítenem valamit. Ez a periódus rengeteget hozzátett a fejlődésemhez. Ekkor kezdtem el érdeklődni az építészet iránt is, hiszen nem volt mindig lehetőségem embereket fényképezni. Sokat barangoltam egyedül, és felfedeztem a minimalista kompozíciók, valamint a fény és árnyék izgalmas játékait a város falain. Ez a felfedezés végül az építészet irányába terelt. Minden fotósnak, aki fejlődni szeretne, szívből ajánlom ezt a kihívást. Hatalmas munka volt minden nap új tartalmat létrehozni és megosztani. El kellett fogadnom, hogy nem minden nap tudok a legjobb formámban alkotni; ha a kép csak közepes, azt is meg kell mutatni. Ez a tapasztalat sok szempontból hasznos volt. Közben pedig a világom kitágult: a fényképeim tele lettek gyönyörű épületekkel.

Felfedeztem a szépséget azokban a dolgokban is, amelyeket korábban sosem figyeltem meg.

Ekkor került a figyelme a csepeli víztorony tövébe, ahol a monumentális betonszerkezet lenyűgöző látványa mély benyomást tett rá. Később tudta meg, hogy ez a torony abban az évben készült el, amikor Niki világra jött. Ekkor kezdett el benne szunnyadni az az elhatározás, hogy megörökítse a sokszor elhagyott, mára már eredeti funkciójukat elvesztett tornyokat, melyek egykor a környék lakóinak mindennapi életét szolgálták, biztosítva számukra a szükséges vízellátást.

"A víz a természet legnagyobb ajándéka. Nélküle nem létezik élet. Megérdemli, hogy olyan szentélynek tűnő építményeket emeljünk neki, mint a víztornyok. A szememben egy szép víztorony óda a vízhez az építészet nyelvén, és a maga nemében mindegyik műalkotás" - írta könyve előszavában Niki.

Bolega Niki számára egy új világ tárult föl, amikor egyre mélyebbre ásta magát a magyarországi víztornyok történetébe, így hamarosan megfogalmazódott benne, hogy jó volna a képeiből egy albumot készíteni.

Teljesen ismeretlenül írt Kedves László Könyvműhelyének egy levelet:

Szia! Niki Bolega vagyok, és arra gondoltam, lenne kedved együtt alkotni?

Nos, a neve valóban illik hozzá, hiszen villámgyorsan érkezett a kedves válasz: persze, hogyne!

A Könyvműhely rendkívül alapos és figyelmes kiadóként mutatkozott be.

A szöveg stílusának és tartalmának egyediségét megőrizve, így lehetne átfogalmazni: A kiadvány nem csupán a formatervével, a tördelés precizitásával és a magas színvonalú nyomdai kivitelezéssel hívja fel magára a figyelmet, hanem a szövegek gondos kidolgozása is emeli a színvonalát. Bolega Niki minden egyes, több mint 100 fotóhoz készített egy átfogó ismertetőt. Ezekből nem csupán azt tudhatjuk meg, hol találhatók a képeken látható víztornyok, hanem a szerző és a szerkesztő alapos kutatómunkájának köszönhetően a tornyok története is feltárul előttünk. Érdekes módon azonban kiderült, hogy sokszor még a vízügyi hatóságok sincsenek teljesen tisztában a rendelkezésre álló adatokkal. Gyakorlatilag nem létezik megbízható nyilvántartás arról, hány víztorony épült valójában Magyarország területén.

A könyv lapozgatása során mélyen elgondolkodtam azon, milyen értékes örökségeket hagyunk veszendőbe menni. Ezek a különleges épületek – csak néhány kivételtől eltekintve – gazdátlanul állnak, mintha senki nem venné észre a bennük rejlő történeteket. Persze vannak olyanok is, amelyeket kulturális célokra újjáélesztettek vagy védett státuszt kaptak, de a többségük sajnos lassan, de biztosan a feledés homályába merül.

Bolega Niki könyvének üzenete talán éppen azt a figyelmet irányítja a közönségre, amire sürgősen szükség van: a gyönyörű, de elhanyagolt épületek megmentésére. Remélem, hogy e szavak nyomán egy olyan mozgalom bontakozik ki, amely visszaadja ezeknek a csodás architektúráknak a régi fényüket. Véleményem szerint egy víztorony sokkal lenyűgözőbb, mint bármely modern stadion – az eleganciája és a története felülmúlhatatlan!

Mostantól teljesen új perspektívából tekintek a víztornyokra, és lehet, hogy Niki könyvének hatására egyszer még egy víztorony felfedezőútra is elindulok.