Lettország lenyűgöző animációs világának varázsát egy videójáték formájában felfedezni igazi élmény lenne. A játék lehetőséget adna arra, hogy a játékosok belemerüljenek a különleges karakterek és mesés tájak világába, ahol a helyi kultúra és hagyományok

Bár allergiás reakcióim vannak rájuk, és a legrosszabb esetben akár fulladásos halál is leselkedhet rám, mégis rajongok a macskákért. Igazán odáig vagyok a kapibarákért is; egyszer csak azért váltottam jegyet a fővárosi állatkertbe, hogy megörökítsek néhány vízidisznót, akik a távolban napoztak. A labrador és a siba inu a kedvenc kutyafajtáim között emelkednek ki, míg gyerekkoromban a gyűrűsfarkú makik varázslatától voltam elbűvölve. Mindez önmagában is elég indok arra, hogy izgalommal várjam a tavalyi év egyik legnagyobb szenzációját, a "Áradás" (Flow) című animációs filmet, amely ezen állatok szívszorító összefogásáról szól egy pusztító árvíz után, mindezt pedig egy posztapokaliptikus világban, emberi szavak nélkül mesélve.

Gints Zilbalodis, a lett filmrendező, nagyszabású alkotásával hódította meg a nemzetközi filmvilágot, hiszen ő nemcsak a film írója, rendezője és animátora, hanem producere, vágója és zeneszerzője is. Cannes-ban való debütálása óta a film körül óriási lelkesedés övezi, és a szakma legjobbjai is elismerik tehetségét. Számos rangos díjat nyert el animációs filmfesztiválokon, januárban pedig a legjobb animációs film és a legjobb nemzetközi film kategóriákban Oscar-díjra jelölték. A verseny erőssége ellenére a film nagy eséllyel pályázik a győzelemre, hiszen olyan érzelmes alkotásokkal versenyez, mint A vad robot vagy az Egy csiga emlékiratai.

Ez a siker valóban figyelemre méltó, hiszen egy lett-francia-belga koprodukcióról van szó, amely a Golden Globe-díjat is elnyerte, meglepetésként sok nagy amerikai riválissal szemben. A kis fekete cica azóta Lettország igazi kedvencévé vált, ő hozta el a balti állam első Oscar-jelölését, így Rigában nemrégiben egy szobrot is emeltek a tiszteletére. Ezt a felhajtást látva talán joggal közelítettem a filmhez magas elvárásokkal. A mű anélkül, hogy túlzottan nyilvánvalóvá tenné a mondanivalóját, számos fontos kérdést vet fel, megérinti a szívet, de a végső összkép talán mégsem hatol annyira mélyre, mint vártam.

A Mufasát látva már korábban említettem, hogy egyfajta videójátékos atmoszféra lengi körül a filmet, de az Áradás esetében ez az érzés még intenzívebb és nyersebb. Ez a mű teljes mértékben a Blender szoftver segítségével készült, amely egy nyílt forráskódú, 3D-s grafikai program. Az alkotó, Zilbalodis, aki már a gimnáziumi évek óta foglalkozik animációval, sok fiatal művészhez hasonlóan a YouTube-on sajátította el a szoftver használatát. Nemrégiben az X platformon osztotta meg, hogy a film főszereplő cicájához egyedül készített előzetes, papírra vetett konceptrajzot, míg az összes többi karaktert közvetlenül a programban tervezte meg 3D formában.

A film forradalmi vizuális megközelítése olyan egyedi ízt és textúrát kölcsönöz, ami azonnal magával ragad. A blenderes körítés azonban kettős élű fegyver: mintha egy másfél órás végigjátszást néznénk egy indie stúdió legújabb remekművéről. Folyamatosan ott motoszkált a fejemben, hogy a stáblista végén le kellene töltenem az Áradás című játékot. Ez néha megnehezítette, hogy tisztán filmezhessek, főleg mivel a karakterdizájn a PlayStation 2 korának csiszolatlan szépségét idézi, amelyhez mindig örömmel tér vissza az ember.

A Zilbalodisék által teremtett világ lenyűgöző, nagy szakértelemmel és szenvedéllyel felépített rendszer, élő, érző, törékeny univerzum, ahol szinte érezzük a bőrünkön a szobába bevilágító aranysárga fényt, a zöld erdők páráját, és a víz cseppjeit. A meseszép hátterekről viszont néha leesnek a tökéletlenül kirenderelt, külsejükben kevésbé részletgazdag állatok. Nézőpont kérdése, hogy az emlősök külseje és az olykor beakadó kameramozgás kinél vesz el az élményből, a lélegzetállító környezet viszont mindenért kárpótolni tud. Ha a szőrük és a testük nem is tökéletes, az állatok mozgását hibátlanul lemodellezték, lenyűgöző, ahogy a kíváncsi macska fúj, ha veszély leselkedik rá, kétségbeesetten kapálózik a vízben, talpra esik, a pupillája pedig kitágul, ha fél, és a labrador is pont úgy reagál örömében vagy félelmében, mint egy igazi kutya.

Az Áradás csendes, mégis kifejező módon kommunikál velünk; szavak és emberi gesztusok nélkül is teljes mondanivalóval bír. Minden egyes lopott ugatás, nyávogás és mozdulat tele van jelentéssel. Elbűvölő látni, ahogyan a különböző állatok, akik még nevüket sem kapták meg, gyanakvó tekintettel méregetik egymást, szagolgatnak, és óvatosan körbejárják egymást. Először távolságot tartanak, majd fokozatosan egyre közelebb kerülnek egymáshoz, míg végül közösen találják meg a saját kis otthonukat. Az igazán lenyűgöző az, hogy Zilbalodis alkotása során az állatok sosem válnak emberszerűvé, mint ahogy azt a Disney-mesékben megszoktuk. A rendező, aki szorosan ragaszkodott az eredeti víziójához, mesterien navigálta a ritka narratív stílust, így elkerülte, hogy a történet öncélúvá váljon.

Ellenpéldaként felidézném A fiú, a vakond, a róka és a ló című 2022-es animációs rövidfilmet, amit az Apple gyártott. Az Áradáshoz hasonlóan ez is letaglóz a gyönyörű világával és animációjával, de végül pont amiatt veszít az erejéből, hogy a benne szereplő állatok motivációs előadók által puffogtatott idézetekkel akarják átvinni azt az üzenetet, amit az Áradás pusztán a képeivel, légies gesztusaival old meg.

Miért is merülnénk el a szavak tengerében, amikor már egy olyan valóságban élünk, ahol a szavak értelme elveszett? Az állatok túléltek minket, és ebben a mikroközösségben az ő természetes kommunikációjuk lett a domináns. A készítők kizárólag ezt a világot kívánják feltárni, ahol az emberi beavatkozás, akárcsak a szavak, teljesen hiányzik. Csak a természet, mint a legnagyobb hatalom uralkodik, így az állatoknak alkalmazkodniuk kell ennek törvényeihez. Ahogy a történet előrehalad, a Noé bárkáját idéző csónak egyre inkább megtelik, melyben minden állat különböző személyiségtípusokat képvisel. Itt van az a macska, aki hátrahagyta a macskaszobrokkal teli kis világát, mellette egy kleptomániás, önző lemur, egy kezdetben kóbor, de végül hűséges kutya, egy távolságtartó, vívódó madár, és a rezignált kapibara, aki a nyugalom megtestesítője, és csendes társ a macska mellett, megidézve valós állatkerti történeteket.

A film másik kiemelkedő - és napról napra egyre sürgetőbb - dilemmája az, hogy milyen jövő vár ránk egy természeti katasztrófa után. Csak ügyesen elrejtett utalásokból sejthetjük, hogy ez már egy emberek nélküli, posztapokaliptikus világ, ahol a négylábúaknak újra meg kell találniuk helyüket. A káosz okairól és előzményeiről semmilyen információnk nincs, csupán sodródunk az eseményekkel és az áradó vízzel, ami mindig utat talál magának. Ez az áramlás kezdetben magával ragad, a kezdeti flow-élmény (amit a film végén egy látványos, de kissé érzelgős jelenetben részletesebben is bemutat Zilbalodis) azonban a második felvonásra megtörik nálam, és időbe telik, hogy újra kapcsolódjak az érzelmekhez; az utolsó kihívásoknál pedig már nem tudtam aggódni a macska sorsa miatt.

A gyerekek és felnőttek számára egyaránt vonzó Áradás egy igazi szerethető tanmese, amely vizuális és narratív szempontból is lenyűgöző vállalkozás. Bár nem üt annyira erősen, mint ahogyan vártam, mégis páratlanul mesél az összefogás erejéről, az önző érdekek félretételéről és a csapatmunka jelentőségéről. Emellett rávilágít arra is, hogy a természet mennyire csodálatos és egyben félelmetes dolgokra képes, emlékeztetve minket arra, hogy sosem annyira zord, mint az alacsonyabb rendű ember, aki gyakran elfelejti, hol is a helye a világban.

Ennek az eleve elrendelt körforgásnak sohasem lesz vége. A pusztítás új életet teremt, amely bizonyos élőlényeknek menedéket ad, míg másokat a végzet felé sodor. Ez a szomorú igazság az utolsó képsorokban egy érzelmes jelenetben éri el csúcspontját. A rendező elegáns és megindító pillanatokkal idézi fel az évezredes tanulságokat, miközben bátran kanyarodik a spirituális dimenziók felé, és a transzcendens világába is bepillantást enged. Végül, akárcsak az Egy csiga emlékiratai, a folyamatos előrehaladás és az élet mellett foglal állást: bármi is történik, csak haladni kell a sodrással; a víz majd elvezet minket oda, ahol a helyünk van.