Induljunk el nyugat felé, az Egyesült Államokba! (15.)

Mivel Hollywoodban jártunk, természetesen nem hagyhattuk ki a híres Warner Bros. filmstúdió felfedezését sem. A WB emblémával díszített stúdió Burbankben található, csupán néhány kilométerre Hollywoodtól, ahol olyan neves médiavállalatok is székelnek, mint a Walt Disney Company, a Cartoon Network és az NBC. Látogatásunkat a "hiszek a történet erejében" mottó szellemében kezdtük, amely a stúdió több mint egy évszázados sikerének esszenciáját tükrözi. A Warner fivérek által alapított cég azóta a világ egyik legnagyobb médiabirodalmává fejlődött. A stúdió területe hatalmas, szinte egy kisebb város nagyságával vetekszik, ezért egy 15-20 fős, részben nyitott elektromos járművel kalauzoltak minket a különböző helyszínek között. Elvitt minket egy kifejezetten filmes forgatásokhoz épített "művárosba". Itt az épületek és utcák látszólag valóságosnak tűntek, de ha alaposabban megnéztük, felfedezhettük a különbségeket: hiányoztak az útjelző táblák, cégtáblák, sőt, a mindennapi élethez szükséges egyéb kellékek is. Ezek mind a filmkészítés saját igényei szerint kerülnek a helyükre. A városban erdők és tavak is voltak, ahol például dzsungel-jeleneteket forgathatnak, és egy szép templomot is építettek, amely szükség esetén átalakítható iskolává. A "műtemplom" bejáratára ez volt felírva: "RECREATION CENTER", ami a pihenés, szabadidő és feltöltődés helyét jelöli. Talán tényleg ezért járunk a templomokba, hogy feltöltődjünk, de ennél azért többért is. Rengeteg sportcsarnok méretű stúdiót láttunk, és még az utcáknak is külön nevei voltak. Egyik helyiségbe bevittek minket, ahol bepillantást nyerhettünk a filmkészítés varázslatos világába, de a fényképezés itt szigorúan tilos volt. Ebből az épületből indult a kultikus "Friends" (Jóbarátok) sorozat, amelyben Jennifer Aniston is szerepelt. A hermetikusan zárt stúdióban, ahova sem a napfény, sem a külvilág hangjai nem tudnak bejutni, bármilyen díszletet megvalósíthatnak. A stúdiómunkálatok során jelentős költségeket takarítanak meg, hiszen nem kell a kellékeket szállítani, és a hang- valamint fénytechnikát ideális körülmények között kezelhetik. Emellett a színészek és a filmkészítés több száz résztvevője is elkerülheti, hogy hónapokig távol legyenek családjuktól.

A filmkészítés világába való betekintésünk során a legmodernebb technikák izgalmas részleteivel ismerkedhettünk meg. Egy hangstúdióba léptünk be, ahol első kézből tapasztalhattuk meg, hogy a hangeffektusok, zenei aláfestések és párbeszédek mennyire alapvetően formálják a filmek hangulatát. Különösen emlékezetes volt, amikor a 2013-as „Gravitáció” című film egy jelenetének hangtechnikai trükkjeit mutatták be nekünk, melyben Sandra Bullock és George Clooney lenyűgöző teljesítménye mellett a hangzásvilág is kulcsszerepet játszott. A filmhez hat különböző hangsávot rétegeztek, és így világosan láthattuk, hogy a vizuális tartalom önállóan mennyire szegényes lenne a gondosan megkomponált hanghatások nélkül. A „Gravitáció” nem csupán a mozi világában aratott sikereket, hanem számos rangos elismerést, köztük Golden Globe- és Oscar-díjakat is hazavitt, többek között a legjobb filmzene és a hangvágás kategóriáiban. Érdekesség, hogy a Warner Bros. stúdió éppen a hangosfilm technológiájának bevezetése révén kezdett el igazán felfelé ívelni, ami 1925-ben egy merész lépést jelentett a filmtörténetben. A némafilmek korában a szakemberek még idegenkedtek a hangtechnika újdonságaitól, hasonlóan ahhoz, ahogy manapság mi is óvatosan közelítünk a legújabb technológiai vívmányokhoz. Egy másik izgalmas felfedezés volt, hogy kedvenc hollywoodi ikonunk, Clint Eastwood nem csupán színészként, rendezőként és producerként vált legendává, hanem zeneszerzőként is maradandót alkotott. Eastwood nem csupán a filmipar egyik legnagyobb alakja, hanem emberi kvalitásai miatt is tiszteletet érdemel; 94 évesen is fáradhatatlanul dolgozik új projekteken, ami valóban inspiráló.

A tárlatvezetés valóban lenyűgöző volt, igazi amerikai showbiznisz stílusban tálalva, és néha olyan érzésem volt, mintha a legegyszerűbb dolgokat is mesterien tudnák eladni a közönségnek. Különösen megfogott az a notesz, amely egy Warner fivér birtokában volt, tele hírességek telefonszámaival, mint Bette Davis, Walt Disney és Salvador Dalí. Képzeletben már láttam is, ahogy a bőrszivart pöfékelve pihen az irodája foteljében, majd felveszi a telefont, és lazán így szól: „Helló, Walter, mit szólnál egy kávéhoz délután?” Az ilyen pillanatokban valóban el tudjuk képzelni, milyen izgalmas lehetett a múlt, amikor ezek a legendák még egymás között csevegték a nagy ötleteiket.

Hollywoodról általában a csillogás, a siker jut eszünkbe, az sokkal ritkábban, hogy a sztárság mögött mekkora az áldozathozatal, arra pedig talán soha nem gondolunk, hogy vannak bizony bukások és árnyoldalak is. Az 2024-es Oscar-díj-kiosztót követően megdöbbenve olvastam, hogy jövőtől csak olyan alkotásokat jelölhetnek fődíjra, amelyek vagy a stáb révén, vagy a történetben foglalkoznak az ún. "alulreprezentált társadalmi csoportokkal". A készítőknek teljesíteniük kell a filmakadémia által felállított négy reprezentációs norma közül legalább kettőt. Ilyen társadalmi csoportok például a nők, az LMBTQ-emberek, színes bőrűek vagy más etnikumúak, siketek, testi vagy szellemi fogyatékossággal élők. Nos, a "más etnikumúakba" elméletileg beletartoznak mondjuk a székelyek is, de jó lenne, ha rólunk is készülne díjra jelölt film, de attól tartok, hogy inkább a szivárványos multikulti vonal erősítése a cél, és ezt a fajta kivételező erőltetést abszolút minősíthetetlennek, felháborítónak, a művészi szabadságba való durva és szégyentelen beavatkozásnak tartom. Milyen címen engedik meg maguknak azt, hogy beskatulyázzák az alkotói szabadságot? Ide süllyedt Amerika, a szabadság és a végtelen lehetőségek hazája?

Szállásunk egy feketék által lakott negyedben volt. Egyik este éhesen tértünk haza, ezért felkerestük a közeli élelmiszerboltot. Csakhogy a kis üzlet bejáratánál vagy kéttucat fiatal fekete bandázott, hangoskodott, hadonászva rapezett, akárcsak a filmeken. Hűha, hogy fogunk átfurakodni rajtuk, s a következő gondolatom már az volt, hogy tűnjünk el, még mielőtt észrevesznek, és a stukkert a halántékomhoz nyomják. A gyomrunk azonban győzedelmeskedett a félelmeink felett, és próbáltunk tisztelettudóan keresztülhatolni rajtuk, de olyan közel lépkedtünk át a lábaikon, hogy közben még a leheletüket is éreztem a nyakamon. Azt hiszem, ők is meglepődtek kissé, hogy ilyen nyápic sápadtarcúak merészkedtek a környékükre, ezért egy pillanatra elcsendesedtek, nem tudták, melyik bolygóról érkeztünk. No, de...nem történt semmi, elnézték nekünk, hogy egy kicsit betolakodtunk a területükre.

Los Angeles-i felfedezőutaink során nem hagyhatom ki a 34 kilométeres Mulholland Drive-on tett kocsikázásunkat. A hollywoodi dombok csúcsán haladva egy varázslatos látványúton autóztunk, ahol a városra nyíló lélegzetelállító panorámában gyönyörködhettünk. Az út során a világ legexkluzívabb ingatlanait figyelhettük meg, olyan mesés rezidenciákat, amelyek úgy tűntek, mintha a szakadék szélén lebegnének, oszlopokkal megtámasztva. Míg a hírességek által lakott, testőrökkel őrzött paloták mellett haladtunk el, elgondolkodtunk azon, milyen életet élhetnek ezek a filmcsillagok. Az egyik kilátóponton pedig egy másik filmes birodalom, az Universal stúdió impozáns területe is feltűnt, ami még inkább felerősítette a hely varázsát.

Hasonlóan érdekes volt a belváros üzleti negyede. Égbenyúló felhőkarcolók között sétáltunk, mégsem volt zsúfoltság, a tisztaság viszont példás volt. Meghökkentett a városháza és a Bank of America toronyházának árnyékában sorakozó hajléktalanok sátrai. Úgy tűnt, hogy a határtalan gazdagság csillagos ege és a kilátástalanság földhözragadtsága megfér egymás mellett abban az országban és városban, ahol meg lehet valósítani az amerikai álmot, de ahol a szabadeséssel is számolni kell. Kinek mi jut, vagy miért küzd meg.

Los Angelesi és egyben amerikai utazásunk utolsó emlékei a Csendes-óceán partjához kötődnek. Sétáltunk a kellemes és csendes Venice városrészben, amely - akárcsak Velence - a csatornáiról híres, ugyanakkor az Ocean Front Walk nevezetű, 4 kilométeres partmenti sétánya zenészeket, árusokat és sok kíváncsiskodót vonz. Naplementében kisétáltunk a tengerbe mélyen benyúló horgászmólóra, ahonnan remek képeket készíthettünk a Santa Monica-hegység mögé hanyatló "vérnarancsról".

Majd következett a város leghíresebb strandja és mólója, a Santa Monica Beach és Pier, amelyen embertömegek özönlöttek. A mólón hangos zene bömbölt, Hare Krishnások vonultak, mutatványosok, zenészek szórakoztattak, éttermek, villogó óriáskerék és vidámpark csábítottak.

A csodás parton, ahol számos film forgatási helyszíne található, felsejlenek a magasba emelkedő vízimentő házikók, amelyek nosztalgikus módon idézik fel a Baywatch világát, valamint a 90-es évek ikonikus szexszimbólumait, mint David Hasselhoff és Pamela Anderson. Nem tudtuk megállni, hogy ne merüljünk el a hullámokban, de igyekeztünk elkerülni, hogy bármiféle figyelmet keltsünk a napfényben csillogó, kockahasú, izmos vízimentők körében.

Santa Monicában zárult le valaha a híres 66-os út, ott, ahol a mi kalandos nyugat-amerikai felfedezőutunk is elérte a végső állomását. Másnap a Los Angeles-i nemzetközi repülőtéren visszaadtuk a bérelt autónkat, amelyhez már sok élmény fűzött, majd néhány órával később felszálltunk a Csendes-óceán felett, és egy látványos ívben eltűntünk a végtelen kékségben.

30.000 km (30 óra) repülés, 7 államon átívelő utazás, 7000 km (4350 mérföld) autózás egy 3604 cm³-s, 291 lóerős verdával; 10 meglátogatott nemzeti park, 170 km gyaloglás - volt, amikor 54,5 °C-on (130 °F) -, 6000 fotó, 25 nap, "ezer emlék, s mi minden még". Sok mindent ki lehet fejezni számokban, de a lényeget nem, ezért próbáltam összefoglalni 15 fejezetben élményeinket. Köszönöm a Népújság kedves olvasóinak a türelmes böngészést, köszönöm mindazoknak, akik a Facebookon is követték kalandjainkat (#LetsGoWestUSA), és itthon maradt családtagjainknak, akik mindvégig imádkoztak értünk.

A sors különös fintora, hogy amikor e cikksorozat utolsó részeit írom, éppen 2024. november 5-én zajlik az elnökválasztás az Egyesült Államokban. A tét óriási, és ezzel együtt a feszültség is egyre fokozódik. Szívből kívánom Amerikának ugyanazt a jót, amit a saját hazámnak is, és imáimban azt kérem, hogy olyan államférfi kerüljön a világ vezető hatalmának élére, aki a háborúk lezárására törekszik, valamint a konzervatív értékek helyreállítását támogatja.

De mindig, mindenhol és minden körülmények között, úgy, ahogy az amerikai himnuszban is elhangzik: "Legyen a jelszavunk: Istenben a bizodalmunk" (And this be our motto: "In God is our trust").

Amerika, hálás szívvel búcsúzunk, viszontlátásra!