Kelebiától Japán földjéig és onnan vissza.

Varga Heni: 1990 júniusában mentem ki Párizsba megnézni A kormányzó halála bemutatóját, amiben Dénes is játszott. Volt egy kis szabadidőm, sétálgattam, a Rue du Faubourg-Saint-Denis felé keveredtem, ahol a Jacques Lecoq iskola van, pontosan az 57-es szám elé, a Chez Jeannette kávézó mellé. Benyitottam az ajtón, és kiderült, hogy szuper, hogy itt vagyok, felvételizhetek szeptemberben. Három hónapig tart a felvételi, s ha felvettek, te döntöd el, hogy érzed magad; nincs olyan, hogy kirúgnak. Ha azt érzed, nem itt van a helyed, akkor otthagyod. Hazajöttem, közöltem a szüleimmel, hogy megtaláltam a nekem való iskolát, táncot akarok tanulni. Akkora elhatározás volt bennem, hogy nem ellenkeztek, azt mondták, támogatnak. Ezért augusztus végén óriási táskával elindultam. Belgrád, vonat, majdnem 24 órás út. Meghatározó volt ez a pár év. Te jössz, Dénes, azt mondom: Brest.

Döbrei Dénes: Bretagne. Az ősz varázslatos ködbe burkolózik, a sirályok hangja szeli át a levegőt, az apály nyomán a hajók és csónakok sejteket hagynak a víz tükrén. Egész napos próbák várnak rám, és izgatottan várom, hogy Nagy Józseffel együtt dolgozhassak. Szabados György nagyzenekara teljesen új dimenziókat nyit meg előttem, hiszen most először találkozom igazi táncosokkal. Különleges élmény, ahogy francia szavakat tanulok egy törékeny, apró táncoslánnyal, Marionnal. Az előadásban több duónk is lesz, ő tanít meg a táncra és a nyelvre egyaránt. Brest mellett egy kastélyban élünk, melyet hatalmas park ölel körül. Közös reggelik és felejthetetlen esti kártyapartik szövik a napjainkat, és végül megszületik A kormányzó halála című előadás. Az élmény maga a csoda! Egy sötét szobában ülök, ahol Dresch Mihály szaxofonozik – a zene és a sötétség egyesül, és én próbálom megtalálni a helyem ebben a különös világban. Minden helyszín igazi felfedezést tartogat, napokig el lehetne veszni bennük. Most pedig emlékezzünk vissza egy másik helyre, Királyhalomra, ahol a homok és a gyermeki álmok összefonódtak, és a napfény játszott a fák között. A homok dűnéi között töltött órák, a barátokkal való nevetés és a végtelen nyár érzése örökre megmarad a szívemben.

Varga Heni: Királyhalmán volt egy hatalmas gyümölcsösünk, ahol a hétvégéink varázslatosan teltek. A homokban játszani igazi élmény volt, tele nevetéssel és felfedezéssel. Apukám fúratott egy mély kutat az öntözéshez, és a víz, ahogy sugárban tört fel a földből, örök emlék marad számomra. A meleg napsütés és a szabadban eltöltött játék öröme mindig visszaidézi azt az időt. Ezzel szemben Szabadka, a városi élet, egészen más világot jelentett számomra. A Jovan Jovanović Zmaj iskola közelében nőttem fel, ahol szüleim a Jakab és Komor utcában élnek még mindig. Emlékszem, hogy anyukám már a kapu előtt lecsutakolt, ha homokos lábbal érkeztem haza, hiszen a városi rend szigorúbb volt, mint a gyümölcsös szabadsága.

Te pedig mesélj Horgosról, ahol te felnőttél.

Döbrei Dénes szavai elevenítik fel a horgosi főutcát, ahol egy keskeny, mindössze két méter széles műterem található. Itt, Fujkin István festő műhelyében, egy különleges világ bontakozott ki előttem, ahol esténként gyerekkori barátaimmal, Sárkány József Dódival és Fodor Attilával gyűltünk össze. A műterem melegét a fáradt olajjal fűtött kályha adta, és a falakat a művészet iránti szenvedélyünk színesítette. Ezek az esték tele voltak zenével és beszélgetésekkel. Hallgattuk Fleetwood Mac és Mike Oldfield legszebb melódiáit, miközben művészettörténeti könyvekből szemezgettünk, és mély vitákba bonyolódtunk. Különösen Manó, a horgosi DJ, tudott minket meglepni; mindig új, izgalmas lemezeket hozott Londonból és Amerikából. A blues és jazz világában való barangolásunk során elemeztük a szólókat és a hangok sokszínűségét, mindannyian a saját ízlésünket és élményeinket osztottuk meg. Egy napon, amikor a jövőmre kérdeztek rá, határozottan kijelentettem, hogy a színészet vonz. Két nappal később váratlanul megjelent Koncz István, a kanizsai amatőr színház vezetője, akinek Fujkin már elmesélte az álmomat. Így találtam magam a magyarkanizsai amatőr színház világában, ahol új lehetőségek nyíltak meg előttem.

Emlékszem még Kárász Mikire, a híres horgosi Kárász család unokájára, akinek volt repülője, ismerte a felhőket, s amikor Fujkin festett, mindig megbeszélték, milyen felhőt fest, mit jelent az a felhő az égen. Itt találkoztam Tolnai Ottóval, Péter László grafikussal és még sok meghatározó művésszel. Jó hely volt akkoriban Horgos. A művelődési házban filmvetítések, koncertek, diszkó, tele volt a központ, élő falu volt. Amióta édesanyám meghalt, ritkán megyek oda, de még 20-30 év után is tudom, hol van megrepedve az aszfalt, hogy állnak a kövek a járdán, hol a sarok, ahol üveggolyóztunk. Ahova születik az ember, az a hely beléivódik. Sok adósságom van még a szülőfalum felé, amik nem lettek befejezve, munkák, filmek, amiket jó lenne elővenni s befejezni egyszer. Lehet, most van itt az ideje.

Most én dobnék fel egy újabb helyszínt, amiről, kérlek, mindketten meséljetek picit, ez Japán.

Varga Heni neve mindig felidézi bennem Hakushu és Min Tanaka táncművész figuráját. Nagy József Jel Színházával közösen bemutattuk a Woyzecket Tokióban és Oszakában, ami felejthetetlen élmény volt. Korábban már dolgoztam Min Tanaka táncos csapataival, így elhatároztam, hogy írok neki egy levelet, érdeklődve, részt vehetünk-e a tanfolyama egy szakaszában. Sajnos végig nem tudtunk maradni, mivel fellépéseink voltak. Végül megérkezett egy válaszlevél, amelyben azt írták, hogy jöjjünk, és majd kiderül, mi fog történni. A tanfolyam egy hónapig tartott, de mi csupán két hétig tudtunk részt venni rajta.

Ahhoz, hogy valóban a belső világomra összpontosíthassak, még a szaglásomat is bevonva, csukott szemmel indulok el. A látásunk, bár gazdag élményekkel ajándékoz meg, egyúttal sok mindent el is vonhat tőlünk. Az első Hakushu-élményem élénken él bennem: a hűvös levegő simogatja a bőröm, mezítláb járom a hóval borított mezőket, ahol a talaj fagyos érintése szinte párhuzamos valóságot teremt. Bár tudom, hogy ez a környezet veszélyes lehet, a veszélyérzetem távol marad, mert minden érzékemet a pillanatra összpontosítom, egyfajta figyelemmel és tudatossággal lépek a hóba, mintha a világ minden rezdülése az én belső utamon vezetne.

Hogyan képzelhetjük el ezt a különleges helyet? Milyen érzéseket vált ki belőlünk, amikor a képzeletünk szárnyra kap, és elmerülünk a részletekben? Képzelj el egy varázslatos tájat, ahol a természet és az emberi alkotások harmonikusan egyesülnek. A fák lombkoronái között átszűrődő napfény aranyszínű árnyakat vetít a földre, miközben a levegőben a virágok illata keveredik a friss, üde szellővel. A hangok is különlegesek: a madarak csicsergése és a víz csobogása egy varázslatos dallamot alkot. Ez a hely nem csupán egy fizikai tér, hanem egy olyan élmény, amely minden érzékszervünket megérinti, és emlékeket idéz fel bennünk. Itt minden sarkon egy új felfedezés vár ránk, legyen szó egy lenyűgöző kilátásról vagy egy titkos ösvényről, amely új kalandokhoz vezet. Képzelj el egy helyet, ahol a mindennapi élet zaja elhalkul, és a lélek valódi békére lelhet. Milyen színek, formák és hangulatok jelennek meg a képzeletedben?

Döbrei Dénes: Minimalizmus és letisztultság jellemzi az alkotásait. Fából és papírból készült apró házikók, ahová cipővel nem léphetsz be, hogy a természet közelségét még inkább érezhesd. A belső tér szinte üres, csupán egy alacsony asztal áll a középpontban. Az étkezéshez a szekrényből előkerülnek a tatamik, melyek mind természetes anyagokból készültek. Nincsenek felesleges bútorok, a tér maga válik a létezés színterévé. A házikók ragyogóan tiszták, és az egyszerű formák miatt könnyen karbantarthatók. A bambusztálak és evőpálcák pedig a harmonikus étkezések szimbólumai.

Varga Heni: Az udvar és kert nagyon fontos, ami csak lehetséges, az kint történik. Teaföldek, veteményes, csirkeól, tömérdek csirkével a tojás miatt. Nyáron minden reggel mentünk dolgozni a földekre. Egyszerű és nagyon szervezett élet. Keveset beszéltünk, megvolt, kihez fordulsz, kivel nem kell beszélned, mindenkinek megvolt a maga dolga. A köszönés, meghajlás az, ami fontos. A fesztivál alatt Hakushuban több helyszínen voltak előadások, például volt egy óriási mély lyuk a földbe vájva, és ott történt a performansz, a közönség fentről nézte, volt még egy víziszínpad is, amit rizsföldek vettek körül. Elképesztő hely.

Döbrei Dénes: És a próbaterem, ami egy óriási üvegház volt, tele kaktuszokkal, növényekkel, közepén a térrel, ahol dolgoztunk. Mintha egy botanikus kertben lennél. A hegyen is volt egy színpad, a folyóparton, a bambuszerdőben. Hakushu tényleg egy mágikus hely volt, ma, úgy tudom, már nem létezik, Min nem ott él.

Varga Heni: Dénes, a következő állomásunk Újvidék, ahol a Művészeti Akadémia vár ránk.

Döbrei Dénes: Miután részt vettem az amatőr színjátszó kör munkájában, úgy határoztam, hogy megpróbálkozom a főiskolai felvételivel. Bánki Zsuzsa, a neves színművész, bátorított, hogy vegyük fel egy évre, és nézzük meg, hová vezet ez az út. A faluból érkezett fiatal felfedezőként indultam neki a városnak. Ez a négy év volt az, amikor valóban kitágult a világ körülöttem. Ekkoriban a Dominó kávézó különleges szerepet játszott az életemben, hiszen a vajdasági művészek kedvelt találkozóhelyévé vált.

Kezünkbe került Hamvas Béla fénymásolt, még meg nem jelent könyve, és elhatároztuk, hogy végigolvassuk. Egy kis harapnivaló és innivaló beszerzése után egy lakásban merültünk el az olvasás élményében. Volt, hogy reggel hatig olvastunk, majd siettünk az óráinkra. Ekkor született meg a Vidd hírét az igazaknak című előadásunk, amely ennek az izgalmas élménynek volt a gyümölcse. Az időszak, amikor Újvidéken éltünk, igazán vibráló művészi közeget teremtett, ahol mély barátságok születtek. Soltis Lajos sörözés közben megjegyezte, hogy ne is álmodjak róla, hogy az Újvidéki Színház színésze lehetek, mert ott már formált színészekre van szükség, így maradt a szabadkai népszínház lehetősége. Ivan Klemenc, a színpadimozgás tanárom, azt mondta, hogy szerinte nekem táncolnom kellene. Ekkor kezdett el igazán érdekelni a mozgás világa; Budapesten nemzetközi mozgásszínházi tanfolyamokat kerestem, és különféle technikákat tanultam, a bhutótól a commedia dell'artéig. Szabadkára kerülve Ljubiša Ristić korszaka indult a Szabadkai Népszínházban. Annyi minden történt Újvidéken, és nagyon különös volt sok év elteltével visszatérni tanítani, látni, hogy mennyit változott a város; egy egészen más közeggel és populációval találkoztam. Hiába kerestem azokat az ismerős arcokat, akik egykor ott voltak. Különösen eszembe jutott egy fontos helyszín Heni számára: Párizs külvárosa és a lovak, amelyek mindig is különleges jelentőséggel bírtak számára.

Két hatalmas álmom születtek meg gyerekkoromban: az egyik, hogy elsajátítsam a francia nyelvet, a másik pedig, hogy megismerkedjem a lovaglás csodájával. A lovakat mindig is csak távolról csodáltam, mivel itthon nem volt lehetőségem lovagolni. Amikor végre Párizsba kerültem, Dénessel együtt felfedeztük a város kulturális kincseit; számos előadást megtekintettünk, és elvitt egy különleges helyszínre is, ahol a Zingaro által dirigált lovas színház varázslatos világába merülhettünk el. Manolo Bezzel pedig egy izgalmas Topeng tanfolyamon találkoztam, ahol az indonéziai szigetek tradicionális maszkos színházának titkaival ismerkedhettem meg.

Miután befejeztem az iskolát, mély érdeklődésem támadt a Távol-Kelet gazdag színházi hagyományai iránt, különösen a japán Nô színház és a dél-indiai Kathakali iránt. Ekkor találkoztam Manolóval, aki szintén a lovas színház világában mozgott. Megkértem, hogy osztozzon velem a munkájában, és ő örömmel bemutatott az általa képviselt művészetbe. Párizs külvárosában, egy lakókocsiban élt a barátnőjével, aki szintén lovagolt, és így a lovak között teremtettek egy különleges, közös életet. Egy nap felültetett a lovára, Nunióra, és elkezdett vezetni. Aztán megkért, hogy csukjam be a szemem, és hagyjam, hogy ő és a ló irányítsanak. Ez az élmény mély hatással volt rám, és úgy éreztem, hogy ez csak a kezdet. Két éven keresztül dolgoztunk együtt, mígnem Nagy József felkért, hogy csatlakozzak az új előadásához mint színész-táncos. Visszatekintve, ez volt életem egyik legfontosabb fordulópontja, ahol végül a táncot választottam, és ezzel megnyílt előttem egy új és izgalmas világ.

Kedves Dénes, most egy utolsó kalandra invitállak, amely Mexikó varázslatos tájaira vezet minket.

Döbrei Dénes: Újra találkoztam a commedia dell'arte mestere, Roberto Cupponéval, amikor a Guanajuatói Cervantino fesztiválon léptünk fel a Népszínház csapatával. Roberto családjában a commedia dell'arte hagyománya generációkon átível, hiszen már a dédszülei is a színpadon ragyogtak. A fesztivál egy bányászváros szívében zajlott, ahol éjjel-nappal színielőadásokkal telt meg a levegő. A bányában, a város központjában, a színház falai között és az utcákon egyaránt lehetett élvezni a művészetet. Az egyik sarkon két dobos zenéje hallatszott, és én nem tudtam ellenállni a ritmusnak – táncra perdültem, ami végül odáig vezetett, hogy este már együtt ültünk Guillaume-val és Alfonzóval egy hangulatos kocsmában. Az este folyamán úgy döntöttem, hogy velük vágok neki az útnak Mexikóvárosba, nem a társulattal, hanem egy izgalmas kaland reményében.

mert járt Jugoszláviában, voltak közös témáink, elképzeléseink a színházról. Almira Osmanović zágrábi prímabalerina és én egy teraszról nézhettük a felvonulást. Don Quijote egyszer csak megállította a menetet, és azt mondta, hogy ott van fönt az én jugoszláv barátom, a Danas (a Dénest nem tudta megjegyezni). Minden megváltozott bennem, olyan mágikus állapot uralkodott körülöttem - a fesztivál, ahol imádták az előadásainkat, az új barátok. Beültünk a kocsiba, s irány Mexikóváros. Halottak napján is játszottunk, mindenki öltözőjében az asztalon egy cukorkoponya a nevével. Mexikóban többnapos ünnep a halottak napja. Fogadásokra, ünnepségekre jártunk a dobosokkal, elindult az őrület (piramisok, Frida Kahlo, Diego Rivera...). Évekkel később Guillaume egyszer meglátogatott, aztán 1989-ben én mentem ki hozzá. Két órára lakott Mexico Citytől egy csodálatos kisvárosban, Tepoztlánban.

Az elmúlt hónapban körülbelül húsz előadásunk zajlott, kiállításmegnyitókon és szilveszteri bulikon. Részt vettem szeánszokon is egy jamaicai fuvolás-dobos sráccal, valamint táncolhattam 27 különböző emberrel, akik körbeálltak, és közben úgy éreztem, mintha a föld felett lebegnék. Mexikó számomra szinte már családi hellyé vált. Guillaume-nal nem tartottunk kapcsolatot, de készítettünk egy közös fotót egy automatában, amit aztán kettévágtunk. Húsz évvel később, 2009-ben visszatértünk, és a Woyzecket játszottuk. Amikor megérkeztem hozzá, az ajtó kinyílott, és megmutattam neki a régi képet, amire ő is nevetett, előhúzva a sajátját a farzsebéből. Ez számomra Mexikó: egy gyümölcsleveket árusító bácsi, aki a kisváros sámánjának tűnt, egyszer azt mondta nekem: „Látom, te európai vagy, mert órád van.” Azóta viszont már nincs rajtam óra. Nagyon sok érzés tör fel bennem ez a beszélgetés, és azon gondolkodom, mennyi élet, mennyi ember és mennyi útmutatás áll rendelkezésünkre az életünk során. Jó lenne mindenkinek köszönetet mondani, akitől valaha tanultam valamit; még az elutasítások is hatalmas erőt adtak, hiszen mindig azért jöttek, hogy új irányba tereljenek.

Varga Heni: Vagy biztosítsanak róla, hogy a helyes irányban haladsz.

Döbrei Dénes: Igen, mindig mesélek a diákjaimnak egy különleges élményemről. A Pireneusokban felfedeztem egy csodálatos, sárga virágú bokrot, amit egyszerűen imádtam, amikor az virágba borult. Kértem egy gyökeret belőle, hogy elültethessem Kelebián, az otthonom közelében. Amikor végül elültettem, rájöttem, hogy szinte minden udvarban található egy hasonló bokor. Amint érdeklődéssel fordulunk valami iránt, az különös módon mindig megmutatja magát nekünk.

Így hát elérkeztünk mi is a beszélgetés záróakkordjához Kelebián.