Három történelmi cunami, amelyek városokat semmisítettek meg: amikor a természet kegyetlen arcát mutatja.
Amikor a föld mélyén rejtőző erők felszínre törnek, a tengerfenék alatt végbemenő mozgások pillanatok alatt képesek eltüntetni egész városokat a térképről. A világtörténelem során három különösen súlyos katasztrófa is rámutatott arra, hogy mekkora romboló hatással bír egy cunami.
2025. július 30-án, szerdán hajnalban 8,8-as erősségű földrengés rázta meg az oroszországi Kamcsatka-félsziget keleti partvidékét. Az epicentrum a tengerfenék alatt, a Kuril-Kamcsatka-árok közelében volt, és a rengéshullámok olyan erővel mozdították meg az óceán vizét, hogy szökőárhullámok indultak el a teljes Csendes-óceáni térségben. A japán és amerikai hatóságok cunamiriadót adtak ki, és Hawaiitól Kaliforniáig, Alaszkától a Fülöp-szigetekig mozgósították a part menti régiókat.
Bár a tenger hullámai a partokhoz érve már elvesztették erejüket, Kamcsatkán több településen is 3-5 méteres vízfal zúdult végig, kisebb áradásokat és épületkárokat okozva. Szerencsére halálos áldozatok nem voltak, de az esemény ismét emlékeztetett arra, mennyire védtelen az ember a föld mélyén rejtőző, láthatatlan erőkkel szemben.
A pusztítás ezúttal elmaradt a lehetséges legrosszabb forgatókönyvtől, de a közelmúlt és a huszadik század eseményei megmutatták, mi történik, ha ezek az erők teljes erejükkel csapnak le. Három történelmi cunami különösen mély nyomot hagyott az emberiség emlékezetében - halálos áldozatok, pusztítás és globális következmények tekintetében ezek voltak a legsúlyosabbak a világtörténelemben.
A világ egyik legmegrázóbb természeti tragédiája egy karácsony utáni vasárnap hajnalán vette kezdetét: egy 9,1-9,3-as magnitúdójú földrengés rázta meg Szumátra északnyugati partvidékét, Indonéziában, ezzel a történelemben az egyik legerősebb földmozgásként vonult be. A földkéreg hirtelen elmozdulása hatalmas víztömegeket lökött előre, amelyek pusztító cunamiként csaptak le több mint 14 ország partjaira. Indonéziában, Thaiföldön, Srí Lankán és Indiában falvak tűntek el, repterek, kikötők és szállodák váltak romokban heverő tömeggé. A katasztrófa következtében több mint 230 ezer ember vesztette életét, és egyes becslések szerint a halálos áldozatok száma akár a 280 ezerre is rúghatott. Ez a tragikus esemény rávilágított a cunamielőrejelző rendszerek hiányosságaira, és világszerte felgyorsította a nemzetközi együttműködést a globális riasztási hálózat kiépítése érdekében.
Egy 9,0-ás magnitúdójú tenger alatti földrengés rázta meg Japán keleti partvidékét. A rengést követő hullámok elérték a 10 méteres magasságot, és órák alatt letarolták az egész Sendai-síkságot, helyenként 10 kilométer mélyen benyomulva a szárazföldre. A pusztítás nem csupán az infrastruktúrában volt óriási: több mint 18 500 ember halt meg vagy tűnt el, százezrek maradtak hajlék nélkül. A legnagyobb következmény azonban a fukusimai atomerőmű katasztrófája volt: a szökőár megrongálta a hűtőrendszert, radioaktív anyag került a környezetbe, és Japán történelmének legnagyobb nukleáris válsága bontakozott ki. A tragédia új fejezetet nyitott az atomenergiáról szóló vitában, és új alapokra helyezte a földrengésbiztonsági szabványokat is.
A világ legmagasabb cunamiját csupán néhány szerencsés és egyben szörnyen elkeseredett ember látta, amikor egy 8,3-as magnitúdójú földrengés következtében hatalmas földcsuszamlás zúdult a Lituya-öböl jeges vizébe. Ennek következtében egy 524 méter magas hullám emelkedett a hegyoldalakra, amely magasan meghaladta az Empire State Building és a Petronas-ikertornyok magasságát is. A környéken horgonyzó halászhajók azonnal a víz hatalmába estek, öt ember életét vesztette a tragédiában. Mivel a terület szinte lakatlan volt, a katasztrófa végül nem követelt tömeges áldozatokat. Ennek ellenére a Lituya-öböl eseményei a geológusok számára alapvető referenciaértékkel bírnak, amikor az extrém földmozgások és földcsuszamlások következményeit tanulmányozzák.
