Természetesen! Íme egy egyedi változat: "Fedezze fel újra - Hazaszótár: Csoóri"

A Kossuth Rádióban hallható Demeter Szilárd, a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ elnöke, aki a "A valahol szabadsága - Rendhagyó hazaszótár" című művének alapján készített jegyzetsorozatával lép a hallgatók elé. A sorozat legújabb része, a "Csoóri" című jegyzet, a Vasárnapi újság február 9-i adásában került bemutatásra.

A héten emlékezetes esemény zajlott: Csoóri Sándor 95. születésnapját ünnepeltük. Az ünnepség helyszínéül a Petőfi Irodalmi Múzeum szolgált, ahol Hankó Balázs, a Kulturális és Innovációs Minisztérium vezetője kifejezte elkötelezettségét a zámolyi Csoóri-szülőház felújítása és emlékhelyként való újragondolása mellett.

A magam részéről soha nem volt alkalmam személyesen beszélni Csoóri Sándorral. Csak távolról ismertem őt, mint ahogy az ember ismeri a közöttünk lévő félisteneket, akikkel sosem találkozott. Soha nem ültünk együtt egy pohár bor mellett, nem osztott meg velem baráti tanácsokat, és nem szolgáltam a seregében sem. Így hát könnyen lehetnék a számára egy ismeretlen nagyság, egy olyan fénylő állócsillag, amely a valóság fölött ragyog, és tájolási pontként szolgálhat, ameddig csak szükség van rá. De a csillagok fénye mindig rejt magában egy csapdát: egyszerű halandóként, amikor az égre nézek, soha nem tudhatom, hogy mire a fénye elér hozzám, addigra az a csillag már nem lehetett-e fehér törpe, vagyis ami látható, az csupán egy halott égi üzenet.

Néhány évvel ezelőtt Balogh Júlia elvitt Csoóri zámolyi szülőházához, néztem azokat a vályogtéglákat, amit a nagy világégés után ők vetettek az udvaron, és amiből saját kezűleg építette újra otthonukat. Akkor gondolkodtam el azon, hogy vajon mit láthatott az a zámolyi parasztgyerek, aki 1930-ban született egy olyan világba, amely aztán darabjaira hullott szét? Látta még az archaikus paraszti kultúra utolsó pillanatait, a földből és hagyományból élő közösségek természetes rendjét. Aztán látta, ahogy mindez semmivé lesz.

Gyermekként tapasztalta meg a háború brutalitását, amikor a front nem csupán egy történelemkönyv lapjain szereplő esemény volt, hanem a saját kertjükben heverő, élettelen katona. Tanúja volt annak, ahogy a "szép, új világ" traktorai nemcsak a termőföldet szántják fel, hanem egy több ezer éves kultúra gyökereit is kiirtják. Átérezte 1956 szellemének fáklyáit, amelyek végül vérbe fulladtak. Megélte a konszolidáció hazug ígéreteit, valamint a hallgatás és elhallgatás évtizedeinek súlyos csendjét.

És mindezek mellett nem csupán szemlélte a világot – meg kellett találnia a megfelelő szavakat is. Csoóri számára az írás nem csupán egy lehetőség, hanem egy felsőbb rendű hívás. A "Felröppen a madár" még a kezdetek szárnypróbálgatásainak hangját hordozza, míg az "Ördögpille" már egy tapasztalt költőé, aki tudja, hogy a vers nem csupán szavak játéka, hanem súlyos felelősség és mély érzelem hordozója.

De neki ez sem volt elég. Elindult a kamerával a falvakba, hogy rögzítse, ami még menthető. Filmre vette az arcokat, a tekinteteket, mindazt, ami nemsokára már csak emlék lesz. Sára Sándorékkal járta az országot, és amit nem lehetett versbe foglalni, azt elmondták képekkel.

A hetvenes-nyolcvanas években már nem csak művész volt, hanem a nemzet lelkiismerete. Nem azért, mert ezt a szerepet választotta, hanem mert nem tehetett másként. Amikor a hatalom a felejtést próbálta ráerőltetni a társadalomra, ő az emlékezés erejét állította szembe vele. Amikor szétszakadt magyarságról beszéltek, ő az egységet kereste - nem politikai jelszavakban, hanem a kultúra mélyáramaiban.

A rendszerváltás csillogó ígérete után elérkezett a csalódás pillanata is. De ez nem tudta letörni a lelkesedését – tisztában volt vele, hogy a valódi átalakulások nem csupán a politikai színtéren, hanem a kultúra mélyebb rétegeiben bontakoznak ki. A Nappali hold körüli diskurzusok idején is ez volt a vezérlő elve: az igazság kimondása, még akkor is, ha az konfliktusokat szül.

Most, amikor Csoóri Sándor kilencvenötödik születésnapját ünnepeljük, nem az évek számát ünnepeljük. Nem is a díjakat, nem is a pozíciókat. Hanem azt a belső szabadságot, azt a meg nem alkuvó tisztánlátást, ami nélkül nincs igazi művészet, nincs igazi gondolkodás, nincs igazi élet. Talán értjük már: Csoóri életműve nem egyszerűen tükre a 20. századnak. Több annál: kísérlet arra, hogy értelmet találjunk a széthullásban, hogy meglássuk az összefüggéseket ott is, ahol már a szétszakíttatást sem értik.

Ezért nem engedhetjük meg, hogy Csoóri Sándor fehér törpévé váljon. A tudomány jelenlegi állásfoglalása szerint a fehér törpék már nem végeznek jelentős magfúziós folyamatokat, ami miatt bolygóik felszínén az élet megjelenésének esélyei rendkívül csekélyek a rendkívül alacsony hőmérsékletek következtében.

Nélküle kevesebbek lennénk, és az életünk valóban magyar színekkel telne meg, köszönhetően neki.