Amikor a híradókban nem a tényleges eseményekről, hanem a hatalom által manipulált és megformált valóságról kapunk képet.
Gárdos Péter "Hamisítók" című regénye a hatalom által manipulált valóságábrázolás témáját járja körül. A történetben a különböző érdekek és a valóság torzítása révén kirajzolódik, hogy a valóság helyett sokszor a hatalom kényére-kedvére formált képek dominálnak. A regény rávilágít arra, hogy a valóság sokszor nem más, mint a hatalom által kreált illúzió, amelyben az igazság és a hamisítványok határvonalai elmosódnak.
A Filmhíradó a 20. századi magyar közélet egyik meghatározó pillére volt, közel egy évszázadon át szolgáltatva a közönségnek rövid, aktuális szkeccseket, amelyek jellemzően a mozifilmek előtt kerültek bemutatásra. Az első híradószerű némafilmek már az 1896-os millenniumi ünnepségek keretében debütáltak, majd 1913-ban elindult a Kino-Riport, Magyarország első heti híradója. Ezt követően a Filmhíradó folyamata többször is változott név, cégstruktúra és ideológia terén, de egészen az 1980-as évek végéig fennmaradt. A Gárdos által említett Magyar Filmhíradó 1948-tól kezdődően a rendszerváltozás időszakáig folyamatosan jelen volt a magyar médiában.
Ez a megállapítás szinte minden hírműsorra érvényes volt, a fő különbség csupán az ideológiai elkötelezettség fokában mutatkozott meg. A hidegháború időszakában a nyugat-európai és amerikai hírműsorok jobban tükrözték a BBC által preferált objektivitás eszményét, ám az ideológiai befolyás náluk sem volt mentes. A keleti blokk híradásaival ellentétben itt is jelen volt a politikai narratíva, amely formálta a hírek bemutatását.
Ezek viszont, ellentétben a keringő közhelyekkel, sokszor sokkal kevésbé voltak propagandisztikusak, mint amennyire elvárták tőlük, és lényegesen kiegyensúlyozottabbak voltak például a jelenlegi magyar közmédiánál, amelyben végtelen mennyiségű adófizetői pénzből kizárólag az állampárt által jóváhagyott híreket adják le - egyébként a szocialista tájékoztatáshoz képes is sokkal brutálisabban kiradírozva minden ellenkező véleményt.
Visszatérve a 70-es évekhez: a magyar szocializmussal foglalkozó szakértők (például én is) között egyetértés van abban, hogy a Kádár-korszak évtizedei közül a 70-es évek voltak a legelnyomóbbak. Gelencsér Gábor filmtörténész "A Titanic zenekara" című kiváló művében a korszakot "csellengő 70-es éveknek" nevezi. A legfőbb dramaturgiai kihívás, amely a 70-es években készült (és részben erről szóló) alkotásokban megjelenik, Gelencsér szavaival élve, a "csellengés drámaiatlansága"; a hősök maguk is a céltalan bolyongás és a csellengés állapotával írhatók le.
A konszolidáció és az új gazdasági mechanizmus lendülete, amely a 60-as években még virágzott, mára már megfakult, a gazdaság stagnálásának szorításában, miközben a 80-as évek illegális, majd a demokratikus ellenzéki időszaka még csak távolinak tűnik. A remény, hogy ez a sajtszagú diktatúra, melynek ostobasága (vagy inkább ostobaságai) elviselhetetlenné váltak (ahogyan Orbán Ottó is megfogalmazta), végre a végéhez közelít, még csak csírájában létezik. Bár a jelen helyzet és a múlt között vonható párhuzamok szembeötlőek, a könyv, és vélhetően a szerző szándéka nem ez. Inkább egy önéletrajzi elemekkel színesített korrajz, amely könnyed stílusban mutatja be egy nehéz, ám valóságos időszak árnyait és feszültségeit.
A történet középpontjában Goldstein Balázs áll, aki ambiciózus filmrendezői álmokat dédelget. Az álmok azonban nem úgy valósulnak meg, ahogy elképzelte: a főiskolai felvételi próbálkozása kudarcba fullad. Ezt követően, a bölcsészkar elvégzése után a Filmhíradóhoz kerül rendezőként, ahol új lehetőségek nyílnak meg előtte. Ahogy a könyv fülszövege is hangsúlyozza, kezdetben abban bízik, hogy a kamera segítségével képes lesz feltárni a valóságot – ám hamarosan szembesül a szakma árnyoldalaival. Rájön, hogy a filmes világban a technikai tudás mellett a manipuláció is elengedhetetlen. Az "archív" felvételek megrongálása, statiszták által újrajátszott jelenetek, és gondosan megfogalmazott narrációk mind azt szolgálják, hogy a kívánt valóságot alkossák meg, felfedve ezzel a filmkészítés igazi természetét.
A főhős összebarátkozik a tehetséges, valóban rendezőként végzett Rémy Péterrel, aki Pierre néven fut a könyvben, és megismerkedik a hírhamisítás különféle technikáival. Az első igazi filmjében Goldstein egy zálogházban mutat be két, egymásnak ütköző sorsot, egy gazdagabb idős hölgyet, aki perzsabundát akar vásárolni, és egy fiatal anyát, aki azért adja be a kisfia réklijét a zaciba, hogy az árából lázcsillapítót vegyen. A filmet rendszerellenesnek minősítik, hiszen a szocializmusban sem nagyon gazdagok, sem nagyon szegények nem létezhettek: burzsuj öregasszonyok nem vehettek passzióból bundát, és nincs az az anyuka, akinek ne lenne pénze legalább gyógyszerre és ételre.
A főszereplő sorsa végül nem a kirúgásra jut, hanem egy ügyefogyott állambiztonsági duó nyakába kerül, élükön egy Lovas Rozál nevű alhadnagygal, aki egykor apácának készült, és a főnöke, egy tapasztalt rendőr, Püsk Ottó, aki egyben a nagybátyja is. A "Hamisítók" című mű mentesíti a korszakot saját, komikus és kilátástalan jellegétől, így a történet időpontja csupán az évszám feltüntetése révén válik nyilvánvalóvá. Ahogyan az a szocializmus idején játszódó irodalmi alkotásokra, filmekre és sorozatokra gyakran jellemző, a regény egyfajta általános képet fest a lehetetlen beszédmódról, a lelkes, de sokszor céltalan ügynökökről, valamint azokról a banális módokon tönkretett életekről és karrierekről, amelyek a rendszer árnyékában zajlanak.
A könyv egyik legemlékezetesebb alakja a hetvenes éveiben járó Kompay Rudi bácsi, aki a Filmhíradó statisztáit fuvarozza. Akár Kun Béláról készült archív felvételről van szó, akár egykori sztahanovista cipészekről, Rudi bácsi mindig ott van, hogy a múlt árnyait életre keltse. A deklasszálódott nemesi családból származó férfi élete azonban sötét fordulatot vesz, amikor két ügynök megpróbálja beszervezni őt. Zsarolásuk eszközei között szerepel homoszexualitása és albérlete felmondása, de Rudi bácsi nem hajlandó engedni, hiszen már élete végéhez közeledik, és a kicsinyes, tisztességtelen rendszer áldozataként kíván élni. Tragikus döntése, hogy öngyilkos lesz, végleg elfordítja őt a világtól, így ő lesz a rendszer mártírja. Rozál és Ottó persze nem maradnak besúgó nélkül, találkoznak mással, aki a főszereplőről jelentéseket ír, de ezt a meglepetést nem árulom el.
Rudi bácsi egyik utolsó ténykedése az volt, hogy a kalamajkát elindító zálogházi riporthoz is szerzett két embert Balázsnak, aki tehát már a karrierje elején belecsúszik az imitáció, a hamisítás, a fikció startégiáiba. Ezeket a párhuzamokat elég egyszerűen kínálja fel a regény az olvasó számára, ahogyan azt is, hogy a főhős elég jól dokumentáltan a szerző, Gárdos Péter életútját járja be, aki természetesen tagadja a teljes egyezést. Az irodalomtudomány autofikciónak nevezi azt a mostanában amúgy nagyon divatos módszert, amelyben a szerző saját életét dolgozza fel, de fikciós elemeket kever bele - az elbeszélő és a szerző gyakran megegyezik, mégsem teljesen dokumentarista az elbeszélés.
A regény nem csupán a Filmhíradó vagy a késő szocializmus krónikáját öleli fel, hanem egy felnőtté válás története és egy aparecénia is. A Hamisítókban a főszereplő orvos édesapjának szerepe kiemelkedő: ő egy jugoszláviai családi nyaralás során úszta át a határt Olaszországba, hogy új életet kezdjen. A cselekmény folyamatosan megszakad Goldstein Balázs sikertelen főiskolai felvételijének “Emlékeim Apáról” című novelláival, amelyek fiktív betétek formájában bontakoznak ki fejezetről fejezetre, színesítve a történetet és mélyítve a szereplők világát.
A könyvbéli orvos helyett a novellák apáfigurája állatorvos, és a róla szóló történetek is igencsak változékonyak; ami közös bennük, hogy az apát rideg, szigorú, szeretettelen figuraként ábrázolják, aki elfojtásokkal teli gyerekkort teremtett a főhősnek. A diktatúra és az apa megfeleltetése bevett szépirodalmi fogás, a magyar szocialista múlt feldolgozásában is számos ilyet találunk Kukorelly Endre Tündérvölgyétől Esterházy Péter Javított kiadásáig, sőt, Kránicz Gábor ezekről Apukalipszis - Regénnyé írt apák néven írt egy tanulmányt is.
A fikció és a valóság, az önéletrajz és a kitalált történet, az archívum és a történelem, a besúgók és a besúgottak szimmetrikus rendszert hoznak létre a Hamisítókban, az olvasónak azonban az az érzése, hogy a kevesebb több lett volna. Olyan sok mindent akarunk egyszerre megérteni az egészből, hogy végül már csak a megértés bizonytalansága marad: hogy akkor tulajdonképpen mit is akar mondani a fentebb említett fogalompárokról?
A magyar kulturális emlékezetnek óriási adóssága a késő szocializmus feldolgozása, ami tematikusan lényegében soha nem történt meg. Maradnak a mintázatot alig alkotó termékek, mint például a Hamisítók, ami persze hozzájárul az erről való beszédhez, de a saját állításait elég bizonytalanul fogalmazza meg. A hazugság rendszerszintű, a tisztességtelenek boldogulnak, a barátok ellenségek, a megzsaroltak besúgók lesznek, ezeket mind belátjuk. És persze nemcsak a késő szocializmusban.
