Adventi ujjak fúgája - a festészettörténet Keresztelő Jánosa, aki a helyes életirányokról mesél. E festmény nem csupán a művészet egy remekműve, hanem egy mélyen szimbolikus üzenetet is hordoz. A Keresztelő János alakja, mint a lelki megújulás hirdetője,

Leonardo ujj-fúgái – Bach zenéje a fülnek, míg az olasz Mester a szemnek írta meg műveit.

Ritkán találkozhatunk olyan festőművésszel az olasz vagy más nemzetek "óriásai" között, mint Leonardo da Vinci. Ő a festészet történetének szimbolikus Keresztelő Jánosa, akinek művészete olyan időtlen és szent üzeneteket közvetít, amelyek a festővásznon életre kelnek. Kiemelkedő alkotásai nem csupán vizuális élményt nyújtanak, hanem mélyebb, spirituális gondolatokat is hordoznak, amelyek évszázadokon át inspirálták a nézőket.

Ezek a szövegek különleges próféciák vagy lenyűgöző ábrázolások, amelyek az Üdvözítő Úr és az üdvösség történetének jelentős pillanatait ragadják meg.

Valódi kéz- és ujjmozdulatok, amelyek finoman, de egyértelműen irányítanak a lényeg felé: a megszületett Gyermekre. Jézus az utolsó vacsoránál, a Krisztus feje mellett, felfelé mutató ujjával jelzi létezésének irányát és mélységét.

Ezt a jeruzsálemi felházban megvalósult első történelmi és üdvtörténeti fontosságú úrvacsoravételt nemsokára követni fogja a nagypénteki gyalázatos "felemeltetés" a keresztre, s a fenséges igazi felemeltetés, a húsvét hajnali feltámadás. Bach az orgonasípokra álmodott fúgáin keresztül hangosította fel ugyanazt, amit Leonardo da Vinci a vásznain, színein, mutatóujjai garmadáján, formagazdagságán át valósított meg. Látható és hallható igehirdetések ezek Leonardo és Bach csoda tálentumos, Istenben hívő szellemének tiszta párlataiként, Krisztus "illataként", Christi bonus odor-jaként (2Kor 2,15). Erre alább illusztrációként három festmény.

Évek hosszú során, 1483 és 1486, majd 1495 és 1508 között, a művész a sziklabarlang Madonna és a kis Jézus témáján dolgozott. Két változata készült el ennek a műnek: az első, a korábbi, Párizsban található, míg a második, későbbi változata Londonban látható. Az első kompozíció világosabb színekkel játszik, míg a második sokkal sötétebb hangulatot áraszt magából.

Mindkét képen megjelenik az ujjak fúgája, amely a kapcsolat mélységét szimbolizálja. Madonna a festmény középpontjában ül, egy könnyed fátyol óvja a Gyermeket, aki a teremtés és a világtörténelem, az ég és a föld lényegét hordozza. A teremtett világot egy zöld, titokzatos háttér és a folyóparti előtér ábrázolja, melyek a messzeség homályába vesznek.

A képen, amely előtt állunk, balra Keresztelő Jánost látjuk gyermekkorában, már imádságra emelt apró kezeivel. Ezek a kezek éppen arra a gyengéden fátyolos anyaölben nyugvó Gyermekre mutatnak, akinek születése már előre megjövendöltetett. Mária jobbra helyezi kezét János kis alakjára, mintha egy lágy ölelést szeretne küldeni a Kisded felé, akinek élete és küldetése mindvégig az volt, hogy őt hirdesse: "Neki növekednie kell, nekem pedig alább szállnom" (János 3,30). Ez a pillanat hűen tükrözi a szent kapcsolatok mélységét és a jövendölés szellemiségét.

Ez az alábbszállás, a kisebbé válás kifejeződése a térdeplő és folyamatosan imádó testhelyzetben található. Mária bal kezét védelmezően emeli a Jézus-bébi fölé, akit az angyal óvó figyelemmel kísér. Ezen kívül bal kezét a Gyermek hátához támasztja, ezzel is kifejezve szeretetét és gondoskodását.

A korai reneszánsz művészete különös figyelmet szentel az ujjak játékának és irányító szerepének, mintha e finom gesztusok révén minden egyes emberi létezés értelme a másikra mutatásban rejlené. Az ujjak, mint a kommunikáció és kapcsolat szimbólumai, egyfajta hidat képeznek az egyének között, hangsúlyozva, hogy a közösségi lét és az egymásra utaltság mennyire lényeges az életünkben.

Az igazi személyes létirány megjelenése mindannyiunk számára fontos üzenetet hordoz: a másikban való felfedezés és az egymásra mutatás értelme. "A Te-ben bontakozik ki az ÉN" – ez a gondolat nem csupán filozófiai elv, hanem a kapcsolatok mélységét is tükrözi. Ahogyan a gyermek Jézus megérkezett a világba, úgy vált ő népe szabadítójává, megnyitva az utat a világ megváltásához és az emberiség felemelkedéséhez. Az ő létezése, bármily kicsinyke formába öltözve is, az örök értelmet hordozza: a történelmünk legnagyobb művének, a megváltásnak a kezdetét. E különleges pillanatban nem csupán egy egyén, hanem az egész emberiség jövője formálódott, és az örökkévalóság távlatainak kapui nyíltak meg előttünk.

Kicsiny, de jelentőségteljes kezdet a totális és teljes, hatalmas és tökéletes létmegváltás felé. A kép jobb oldalán Uriel arkangyal jelenik meg, piros bő köpenyében, ujja határozottan Keresztelő János felé mutat. Az előtte ülő gyermek, aki szintén Krisztusra mutat jobb kezének mutatóujjával, a néző figyelmét irányítja az isteni üzenetre. A festményen különösen szembeötlő a fény és árnyék játék, amely mélységet ad a kompozíciónak. A gyermekek mezítelensége is jelentőséggel bír: egyrészt azt üzeni, hogy Krisztus előtt nincs mit eltakarni, másrészt pedig azt is, hogy Megváltónk teljesen átadta magát a bukott és sebzett emberi létnek, tisztaságát és szentségét a nézőnek, és így az egész emberiségnek ajándékozva.

Ha kicsit hátrébb lépünk, azt is megláthatjuk, hogy a képi világ alakjai köré láthatatlan háromszöget tudunk rajzolni, ami pedig egyértelművé teszi a Szentháromság mennyei-földi valóságát, mert Isten trinitárius teljességében lépett be a teremtett világ födi dimenzióiba, Aki elküldte Fiát Megváltónkul, s Szentlélekként mindannak valóságát és igazságát, factum est jellegét pecsételi el az emberi szívekben, amiről a szent megváltástörténet a Biblián keresztül szól.

Leonardo varázslatos könnyedséggel és szinte súlytalan fúgaakkordokkal alkotta meg ezt a mély jelentésű képet. Az isteni világ e finom érzékenységgel szövi át földi tájainkat és a szívünk rejtett dimenzióit, így talán éppen ezért olyan nehéz észlelni jelenlétét.

Csak a lélek és a hit képes összekapcsolódni! Keresztelő János felemelt mutatóujja már korábbi írásomban is középpontba került: a bal kezére támaszkodó, halvány Krisztus-kereszt csúcsára mutat, arra a Krisztusra, akinek földi küldetése és tanításai mindvégig jelen voltak.

A harmadik ujj-játékos festmény az utolsó vacsorát ábrázolja, ahol Jézus alakja mellett, bal oldalán feltűnik a mutatóujj, amely az ég felé irányul. Ez a jelzés mintegy arra emlékeztet bennünket, hogy Jézus örök üzenete és irányvonala a mennyből érkezett Kenyérre mutat, aki érettünk áldoztatott meg. Ezen a gesztuson keresztül a bűn, a halál és a hazugság világából való teljes szabadításunkra utal, valamint arra, hogy Jézus visszatér a mennybe, ezzel beteljesítve a megváltás körét. A kegyelem ölelésében egyesíti az élőket és holtakat, a jelenlévőket és a jövőbeli generációkat, a láthatókat és a láthatatlanokat, az időbelieket és az örökkévalókat (Róm 8,38-39).

Az Úr Jézus Krisztus által megnyitott teljességre törekvés egy különleges világosságot hozott számunkra, amelyet Leonardo da Vinci lenyűgöző művei, a céltudatos ujjak és a látványos fúgák örökítettek meg. Ezek a képek és gesztusok nem csupán Keresztelő János önismereti vallomását tükrözik, hanem arra is ösztönöznek minket, hogy mélyebben átgondoljuk saját életcéljainkat. A híres mondat, "Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom" (János 3,30) arra figyelmeztet, hogy a tanulás és a fejlődés útján néha el kell engednünk a saját vágyainkat, hogy helyet adjunk valami nagyságnak, ami túlmutat rajtunk. Ezen üzenetek folyamatosan inspirálnak minket, hogy keressük az irányt, és ha szükséges, merjünk változtatni az utunkon.

Boldogok azok, akik a valódi Nagyság, Krisztus fényében felfedezik az önmegüresítés, az önkorlátozás és a kicsivé válás értelmét. Ez a latin kifejezés, a "minui", az önminimalizálásra, önmérsékletre és önvisszavételre utal, és adventi-karácsonyi létformaként jelenik meg. Azok, akik e mozgást odaadással és felszabadultan ölelik magukhoz, a földi létezés teljességét egy új, mélyebb dimenzióba emelik, és így fogadják el a mindennapokban rejlő szépséget és értéket.

Istenünk Krisztusban megnyitotta számunkra az örök irányváltás lehetőségét, amely egyúttal sorsunk helyreállítását és a helyes útra való terelésünket is jelenti. Ez az adventi időszak a megújulás és az új irányok keresésének időszaka.

Ma is mélységesen egyetértek Pilinszky János bölcs szavaival, amelyek az eltelt 55 év után is érvényesek számomra, különösen a felekezeteken átívelő találkozásunk tükrében. Az alázat valóban az igazi tudás és megismerés kulcsa. Minden jelentős cselekedet, minden valós erkölcsi és szellemi erőfeszítés alapja. A legnagyobb alkotók nem csupán kiemelkedő személyiségek, hanem valódi imádkozók. Az alkotás csendjének mélyén a legnagyobbak is hajlandóak voltak lemondani személyiségük terhéről.

A rossz lebontása és a jó felépítése – ez a küldetésünk. Akárcsak Keresztelő János, ki az igazságot hirdette, nekünk is le kell rombolnunk a bennünket gátló akadályokat, hogy Krisztusban új emberré válhassunk. Benne kell növekednie a hitünknek, míg önző énjünket le kell egyszerűsítenünk, hogy helyet tudjunk adni a szívünkben – Neki. Isten azért érkezett hozzánk, hogy a mennyet a földre hozza, éppen ebben a fordulatban találhatunk rá az életünk valódi értelmére. Most van itt az idő, hogy Krisztus Lelkével együtt elkezdjük vagy folytassuk ezt a hatalmas építkezést, kezdve önmagunkkal. Ezen az úton csillagórává válhat életünk, amelynek fényét mások is észre fogják venni. Talán ezen az adventen valakinek éppen Rád van szüksége…