A siker, a nő és a jazz világa: olyan, mintha az improvizációs művészet időtlen pillanatokban ragadna meg, ahol az anya a nőiesség megtestesítője, az apa pedig a férfiasság szimbóluma. Közben a patriarchátus, mint egy állandósult elem, továbbra is meghatá

Miért látunk kevés sikeres nőt a jazzszínpadokon? Ha villámtesztre vállalkozik valaki, jó eséllyel énekeseket fog említeni, legfeljebb olyan énekest, aki kiválóan kíséri magát zongorán, mint Diana Krall. Norah Jones esetében felépítettek egy sikeres brandet, bár az ő multiinstrumentalizmusa csalóka, néhány hangszeren technikailag inkább középszerűnek tűnik, ráadásul nem is jazzénekes és zenész ő valójában, inkább a blues, a country és a bluegrass határvidékein mozog. De szövegei miatt jelentős a női rajongótábora. Talán bedobhatjuk a bőgős Esperanza Spalding, az igazán eredeti zongorista Martha Sanches esetleg a valóban virtuóz szaxofonos Lakecia Benjamin nevét, de az ő ismertségi mutatóik már szerényebbek. A kérdés tehát kérdés marad: miért nem tud tartósan az élvonalban maradni egy hangszerén kiválóan játszó női jazzmuzsikus?

Hogyan lehetséges, hogy a XXI. században még mindig elfeledkezünk a női jazz-zenészekről? Ezt a provokatív kérdést tette fel Joëlle Léandre, a francia bőgős, nyílt levelében, amelyben nem finomkodott a szavakkal. A Les Victoires du Jazz Awards, amely 1986 óta a francia jazz legjobbjait jutalmazza, 2017-es előzetesében minden kategóriában kizárólag férfi jelölteket sorolt fel. Miért hirdette meg a Women in Jazz szervezet – amely mögött olyan jelentős zenei szereplők állnak, mint a Love Supreme Festival, a London Jazz Festival, a Soho Radio és a Soho House – 2025-öt a nők évének a jazz világában? Azért, mert reprezentatív felmérésük alapján az emberek 55,8%-a úgy véli, hogy a nők alulreprezentáltak ebben a műfajban. Amikor a Müpa Jazz Showcase február 7. és 9. között megrendezett tehetségbörzéjének programját átnéztem, abban a reményben, hogy cáfolatot találok a felvetésre, sajnos csak két énekesnőt találtam a hat produkcióból.

"No Discrimination" - így reagált Joëlle Léandre a francia Grammy-jelöltek listájára. A zenésznő nem csupán véleményt formált, hanem a "We Have Voice" címmel petíciót is indított. Aki szeretné megismerni a francia jazz kiválóságait, annak érdemes meghallgatnia a 2010-ben, Magyarkanizsán Szabados Györggyel adott duókoncertjének felvételét. George T. Simon jazzkritikus hat évtizeddel ezelőtt így fogalmazott: "Csak Isten teremthet fákat, és csak a férfiak játszhatnak jazzt." Ezzel a patriarchális nézettel szemben azonban a jazz hagyományosan a nemi és faji megkülönböztetések ellen küzdött, a társadalmi igazságosság zászlóshajójaként. Amerikában a jazz volt a demokrácia és a kultúrák közötti párbeszéd hídja, amely a sokszínűség és az egyenlőség eszményét hirdette.

A filmnek fontosabb a szerepe ebben a témában, mint gondolnánk. A Some like it hot (Van aki forrón szereti) zenészei közül a hangszeres virtuozitás miatt emlékezünk valakire? Akkoriban mindenki meg volt győződve arról, hogy a dob, a harsona és a trombita férfias hangszer, a fuvola és hegedű viszont kifejezetten nőies, nem is beszélve a szaxofonról. A Whiplash-t kell figyelmesen megnéznünk hozzá, hogy a problémát árnyaltabban szemlélhessük. Damien Chazelle filmjében a tanulmányok nem egy lánynevelő intézet finom eleganciájával folynak, inkább kemény férfias kiképzést idéz. (Nem véletlen, hogy sem ebben, sem a rendező másik filmjében, a La La Land-ban, azaz a Kaliforniai álomban nincs egyetlen női jazz-zenész sem). Judy Chaikin 2011-es dokumentumfilmje, a The Girls In The Band viszont vitathatatlanul fontos szerepet játszott abban, hogy Marian McPartland, Carla Bley és Alice Coltrane, a szaxofonos Jane Ira Bloom, vagy a harsonás Melba Liston zenészi karrierjének indulása a Concorde felszállását idézte.

Egy biztos, aki választ keres a feltett kérdésre, Konfuciuszt érdemes fellapoznia: "Minden ember, aki képes hegyeket megmozgatni, apró kövekkel kezdi." A többi már csak elszántság kérdése.